Nem tudok írni.
Próbálom, de nem megy.
Nincs szó a számon,
a szorítás nem enged.
Nem fúrja agyam gondolat,
nincs belül más csak űr:
így rajzolok pontokat
saját tetemem körül.
Pedig annyi minden fekszik bennem,
érzem itt van eltemetve.
Mint sírhant nyomja mellkasomat,
s új halmot hoz minden este.
Ha életemben minden pillanat
csupán egy tünékeny álom,
hogy lelhetne nyugtot szívem
ezen örökös változáson?
Leírom hát magamnak, másnak már nem tudom.
Nehéz a szó, de a lap talán elbírja.
Ha kitépném szívemből megannyi mondatom,
nincsen a világnak annyi sok papírja.
Összefogom hát, mondatokba zárom.
Papírra vetem, s úgy adom majd kézbe.
Verssorokba préselt halvány, kicsi álom:
papírra vetett lelkemnek egy része.
Nem ez vagyok én, nem igazán ember.
Hogy lehetnék az? Hisz nem hagyhatnak hátra.
Míg ez a lap megmarad, nem ég el,
benne lesz a lényem kicsinyített mása.
Így vagyunk hát most: én írom, te olvasod.
Mélabúsan, dacban, haragban, nevetve.
Ketten szállunk most ezen tintavonalon,
egészen addig, míg ezt itt hagyom örökre.
