2026-ban ismét megrendezésre került az iskolánk tanulmányi kirándulása, az Isonzó, amely keretein belül a tanulóknak ismét lehetőségük nyílt belátást kapni az első világháború egyik frontjára.
***
1. Nap
A reggeli kelés számomra nem volt annyira nehéz, de körbetekintve a többieken sok fáradt szemmel találkoztam. Hát igen, nem volt egy mézesbödön a hat órai indulás, de megértem miért akartunk ilyen korán indulni, ugyanis az első busz út megállóval együtt volt bő négy óra, így sokaknak ez még az éjszakai alvás bepótlásáról szólt, de a határ átlépése után már egyből gyönyörű, hegyekkel körülölelt tájak tárultak a szemünk elé a Szlovéniában.
Az első megálló a celjei vár volt. Oda találni nem volt egyzserű, a buszunk mérete miatt, de megérte, mivel mind a kilátás, mind a vár belseje lenyűgöző volt.
Sok mindent rejtettek a vár épületei is. Például az egyik torony gyomrában egy kínzókamra, egy másikban pedig egy lakosztály bújt meg. A Celje fölé magasodó vár Szlovénia egyik legnagyobb középkori erődje, amely a Cillei grófok hatalmának központja volt. A 14–15. században a vár a térség egyik legjelentősebb politikai központjának számított. Ma már romjaiban is lenyűgöző látványt nyújt, és a látogatók számára gyönyörű kilátást kínál a városra és környékére.
Ezután ismét buszba szálltunk és meg sem álltunk Goriziáig, ahol egy első világháborús kiállítást néztünk meg. Mielőtt bementünk volna a kiállításra dr. Stencinger Norbert tanár úr a kastély tetejéről még tartott nekünk egy felvilágosítót arról, hogy az osztrák-magyar, valamint az olasz seregek hol és miként harcoltak. Gorizia térsége fontos szerepet játszott az Isonzó-front harcaiban, így a kiállítás korabeli tárgyakon, fényképeken és interaktív elemek segítségével idézi fel ezt az időszakot. A tanár úr a múzeum sokoldalú kiállítása mellett is tudott új dolgokat mondani, ami számomra egy nagyon erős plusz pont volt.
Goriziában volt még egy kis szabad időnk, amelyet volt, aki fagyizásra, volt, aki fotózásra használt. Ezután elfoglaltuk a szállásainkat Bukovicában, ahol a csoport két részre oszlott. Ahogy én láttam a vacsora sokak tányérján ott maradt, de nekem személy szerint nagyon ízlett. Ezután pedig már csak a pihenés volt vissza.
2. Nap
A második napunk egy ízletes, svéd asztalos reggelivel indult, majd ezután mindenki összeszedte a cuccát és már úton is voltunk az első megállóba, San Martinod del Carso-ba, ahol egy egyedi magángyűjteményt nézhettünk meg. Ez egy elsővilágháborús gyűjtemény, amely minden darabját a helyiek szedték össze. Ugyan az épület kicsinek tűnik kívülről, belül egy annál tartalmasabb kiállítás található.
Ezután felmentünk a Doberdó-fennsík legmagasabb pontjára, a Monte San Michele-re. Itt található egy 3D-s múzeum, amit sajnos a csoport másik fele nem tudott aznap megtekinteni néhány technikai hiba miatt, de sikerült lebeszélni, hogy másnapra már igyekszenek megjavítani. Ellenben nem merült ki ennyiben a Doberdó-fennsík, ugyanis dr. Stencinger Norbert tanár úr itt is izgalmasabbnál-izgalmasabb információkkal látott el, valamint be is mehettünk a múzeumtól nem messze lévő alagútrendszerbe is.
Ismét buszba szálltunk, a következő megálló pedig Aquileia volt. A busz utak sem voltak unalmasak, ugyanis a velünk utazó tanárok nagyon sok mindent meséltek nekünk a tájról, valamint annak történelmi jelentőségéről. Az aquileiai dóm, hivatalos nevén Aquileiai bazilika, az egyik legjelentősebb ókeresztény emlék Európában. A templom híres lenyűgöző padlómozaikjairól, amelyek a 4. századból származnak, és bibliai jeleneteket, valamint szimbolikus ábrázolásokat mutatnak be. Ezután volt egy kis szabad program és már robogtunk is át Trieszt városába.
Együtt besétáltunk a város központjába, utána pedig teljesen szabad kezet kaptunk, így sokan a vacsorázás mellett döntöttek. Nem volt a legkönnyebb, ugyanis az olaszok 2-3 körül már sziesztáznak, és ilyenkor nagyon sok minden be van zárva, de mivel Trieszt főleg turista város, így az éttermek többsége nyitva tartott. Ez a városka Északkelet-Olaszország egyik különleges hangulatú kikötővárosa, amely az Adriai-tenger partján fekszik, így a partról is gyönyörű képeket lehet készíteni. A hosszú nap után ismét Bukovica volt a végállomás.
3. Nap
A most már megszokott reggeli rutin után az első megállónk Kobarid (Caporetto) volt, ami egy költői szlovén falucska, amely az első világháború alatt Olaszországhoz tartozott, innen is ered a Caporetto elnevezés. Itt először egy filmet néztünk meg, ami számomra meglepő módon magyar nyelvű volt, majd szabadon lehetett felfedezni a múzeumot és utána a városkát is. Majd a közelben lévő Kozjak-vízesés következett. Az odaút kétféleképpen lehetséges, vagy függőhídon vagy egy másik, „biztonságosabb” úton lehetett odajutni, de azoknak, akik jövőre mennek nem kell félniük, a függőhíd tökéletesen rögzítve volt, nem úgy kell elképzelni, mint a kaland filmekben, hogy hiányoznak a lécek, csupán egy híd, amely a folyó két oldalán van rögzítve.
Mit ne mondjak, az oda vezető ösvények is csodálatosak voltak, de a végső látvány mindent legyőzött. Egy sziklákkal körülvett, barlangszerű medencébe zuhan alá a víz, így még festőibbé teszi a helyet. A telefonok és a kamerák egyből előkerültek, hogy megörökíthessék ezt a nem mindennapi látványt.
A következő út Cividale del Friuliba vezetett, ahol a legendás ördög hídja áll. A legenda szerint szerettek volna a helyiek egy hidat építeni, ám olyan bonyolult volt, hogy inkább megkérték az ördögöt, aki bele is egyezett, ám csak egy feltétellel, hogy az a lélek, amely először áthalad a hídon az övé lesz. A helyiek beleegyeztek és másnapra már kész is volt a híd, ám senki nem mert átmenni rajta. Tanakodtak sokat a falusiak, és végül egy kutyát zavartak át hídon, így az ördögnek nem volt mit tenni, elfogadta a kutya lelkét.
A hídról gyönyörű kilátás nyílik a Natisone folyóra. Ismételten szabad program következett, így páran célba vettük az egyik téren lévő fagyizót, és tényleg nincs jobb az olasz fagyinál. Végül pedig elrobogtunk egy olasz pizzériához, ahol felvettük a pizzákat, majd a szálláson el is fogyasztottuk őket.
4. Nap
Minden cókmókot összeszedve, és a busz gyomrába helyezve indultunk el az utolsó kalandjainkra. Először a Miramare kastélyt néztük meg, ahova a csoport első felének sietnie kellett kicsit, mivel 10 percenként indulnak turnusok, és a kissé megkésett indulás miatt épphogy csak oda értek a kilenc órásiak. A trieszti öböl partján álló Miramare kastély a 19. század közepén épült Miksa főherceg számára. A hófehér épület romantikus stílusával és tengerre néző elhelyezkedésével az egyik legszebb olasz kastély. A kastélyt hatalmas, gondosan megtervezett park veszi körül, ahol egzotikus növények (például bambusz) és árnyas sétányok várják a látogatókat.
És végül utolsára Mariborban álltunk meg, az europark nevű bevásárlóközpontban. Én személy szerint már nagyon fáradt voltam, szóval itt én már csak pihentem. Sok jó üzlet rejlett ott is, panaszkodni nem tudok, mindössze a négy nap összessége már erőt vett rajtam. És ezután a buszunk elindult az utolsó útjára, haza a VMG-hez. Fél nyolc után nem sokkal már ott is voltunk a szülők tömegében, és szépen lassan mindenki hazament.
Összességében csak is jót tudok mondani a kirándulásról. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy köszönjük a tanárok fáradozásait, és kiváló szervezési munkáját, valamint, hogy a késések ellenére is türelmesek voltak, és egy ilyen felejthetetlen élményt adtak nekünk. Nekem ez volt az első Isonzóm, de szerintem nem az utolsó.
