Molylepke rapszódia
A neon kattogva ontja rám didergő fényét,
fehérlő tüzében remeg a lázas
kép a tükörben, újra meg újra
csillan rozsdásan a délibáb nyájas
mosolya, széles, mámoros kacaj
siklik át a tükrön, csak nézhetem,
s várhatom, ismét elszökjön,
koppanva illan tova az idő,
reszketve zakatol a lámpa,
üvegen megfakult képemet látom,
képtelen porszem bámul róla vissza,
nem érti beteges, zöldellő lángját
a tükörkép fátylának,
s felette nehezülő megannyi pöttyét
a lámpa vitrinjén rekedt társának,
mint a menny, úgy süt le rám bűbájos holdja,
a csempe torz kövei közt elszenderít,
a szél ablakon rángó, szédülő égboltja.
