Alkonyodott. A nap lassan alábukott a narancsvörös megannyi árnyalatát festve az égre. Mintha az egész horizont lángokban állna. A hatalmas égitest utolsó sugaraival ragyogta be a szakadék partját és a parton álló kislányt. A lány, bár tekintetét az égre emelte, alig látott valamit. Szemét elhomályosították a könnyek. A naplemente a bátyjára emlékeztette.
Gondolatban visszaszállt azokba a boldog időkbe, amikor még gondtalanul játszottak együtt, amikor még lehetetlennek tűnt, hogy őket bármi is elszakíthatja egymástól. Hiszen testvérek voltak és a testvéri köteléknél kevés erősebb dolog létezik. Emlékezett minden egyes pillanatra, amit együtt töltöttek. Mindegyikbe szívesen visszakerült volna. De a legjobban mégis a naplementék hiányoztak neki. Amikor ők ketten leültek a szakadék partjára, lábukat a mélybe lógatták és csak nézték a ragyogó égitestet, amint lassan megadja magát az őt körülvevő sötétségnek. Ilyenkor a kislány úgy érezte, hogy ennél nagyobb biztonságban nem is lehetne sehol. Ilyenkor végtelen békesség szállta meg, és úgy érezte, hogy nem létezik olyan probléma, amit együtt ne tudnának megoldani, hogy nem jön olyan baj, amit ketten ne tudnának átvészelni, hogy nincs az az erő, ami őket elveheti egymástól. De tévedett.
Háború jött. Az országnak minden erőre szüksége volt, ezért elvették tőle azt, akit a legjobban szeretett az egész világon: Rubent. Tisztán emlékezett a bátyja utolsó szavaira. Ahogy lehajolt hozzá és a fülébe súgta:
– Eliza, ne félj! Visszajövök. Megígérem.
Az elkövetkező hónapokban ez adott neki reményt. Hitet abban, hogy egy napon újra látja őt. Ez segített neki elfogadni a fiú hiányát. Ám most minden megváltozott. Üzenet érkezett a frontról. A kislány most is ott szorongatta a kezében. Kis, gyűrött papírlap volt, amit nedvesre áztattak a könnyek. A fájdalom könnyei. Benne az üzenet pár sorból állt csupán, de a hír így is egyértelmű volt: Ruben halálhíre.
Eliza lenézett a kezében tartott papírra, majd reszkető kezével ketté tépte és a szakadékba dobta. Nem lehet! Ruben nem hagyhatta el őt! Haza fog jönni, hiszen megígérte! Ám a kislány a szíve mélyén tudta, hogy ez nem igaz. Soha többé nem láthatja a bátyját. A fiú örökre eltávozott. Eliza lerogyott a földre. A fájdalom letaglózta. Ahogy a nap végleg eltűnt a láthatáron, úgy tűnt el a kislányból a remény, úgy szállt ki belőle az élet. Könnyei megállíthatatlanul folytak, és úgy érezte, a bátyja halálával számára is megállt az idő.
Így talált rá az anyja. Szelíden a karjába vette és hazavitte.
Elizának még aznap éjjel fölment a láza. Beteg lett. Nagyon beteg. Az édesanyja hűségesen ápolta, vigasztalni próbálta, ám nem tudta megnyugtatni. A kislány mintha meg sem hallotta volna, amit mond. Minden nappal egyre gyengébb és gyengébb lett.
Egyik nap, késő délután lázálmai közepette egy hangot hallott. Ruben hangját.
– Eliza! Eliza, hol vagy?
Hirtelen, valami természetfeletti erő lett úrrá a lányon. Fölkelt az ágyából, és elindult. Vakon követte a hangot, mígnem elért a szakadék szélére. Felemelte tekintetét, és meglátta a bátyját. A túlpartról közeledett felé. A mélység fölött szállt, mintha valami láthatatlan híd lenne alatta. Ahogy odaért a kislányhoz, kitárta a karját és szorosan megölelte. Nem volt szükségük szavakra, anélkül is értették egymást. Eliza megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ó, Ruben! Nem is tudod, mennyire hiányoztál! De most már soha többet nem mész el, igaz? Most már minden rendben lesz.
A fiú szelíden a tenyerébe vette a húga kis kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Eliza, nem maradhatok itt. Már nem tartozom ehhez a világhoz. Tovább kell mennem egy másik, örök életre.
– Bárhová is mész, vigyél magaddal! Nem bírom tovább nélküled!
– Még nem jött el a te időd. Anyánknak szüksége van rád. Most már egyedül te maradtál neki. Az életre születtél, nem dobhatod el csak úgy! Kérlek, a kedvemért légy erős, légy bátor! Tarts ki, Eliza!
– De… nélküled nem megy! Nélküled nem tudom megcsinálni.
– Tudod, hogy a szíved mélyén mindig veled maradok. Mert szeretlek. És ezt az egyet senki sem veheti el tőlünk. Így hát, válaszd az életet és egy napon újra találkozunk! – azzal a fiú felállt és visszaindult. Húga könnyes szemmel nézett utána, ám a lelke mélyén elhatározta, hogy nem adja fel. Ki fog tartani a végsőkig. Ruben még egyszer megfordult és intett neki. A lány elmosolyodott és visszaintegetett. Majd felnézett az égre és a fiú háta mögé mutatott.
– Ruben, nézd!
A bátyja megfordult és meglátta a napot, amint éppen alábukik a horizonton. Visszanézett a húgára és mosolygott. Rögtön tudta, mire gondol. Megfordult és visszasétált a szakadék partjára. Eliza odalépett hozzá. Az ég alja aranyfényben tündökölt, a testvérpár pedig egymást átkarolva leült a szakadék szélére, hogy végignézzék a naplementét. Együtt. Utoljára.
