Szemere falu szélén, az egyik kis vályogházban már több éj óta világított a gyertya. Tóth János kisfia, Ferkó betegeskedett napok óta. Torokgyíkban szenvedett.
Kedden hajnalban aztán a bába elfújta a gyertyát.
Az egész falu gyászba borult, ahogyan az ilyenkor szokás. A környéket is hamar bejárta a hír, hogy Tóth János és Szemesi Júlia elsőszülött fia hajnalban elhunyt.
A templomban megkongatták a nagyharangot, a lélekharang pedig pontosan ötször ütött, ahány éves a kis Ferkó volt. A gyász második napján, kora reggel, Tóth János kiment az udvarra és fejszét ragadott. Könnyes szemmel vágta ki a kert végében ágaskodó diófát, aminek ágai között annyi időt töltött Ferkó. A diófa leveleit és kisebb ágait félreszórta, a rönkből pedig apró koporsót faragott.
Már csak egy padlant deszka hiányzott, amivel lefedhetné kisfia koporsóját, amikor beengedik végső nyughelyére. Elkeseredettségében csizmát húzott, és átsietett a szomszéd faluba az apósához, Szemesi Ferenchez. Eszébe jutott ugyanis, hogy látott az apósánál a színben egy éppen megfelelő méretű tölgyfadeszkát, amit az árok felé szánt az öreg híd gyanánt. Szemeiben remény csillant, hátha odaadja az öreg az apró koporsó felé. Odaérvén bekiáltott az apósáért. Nem kellett sokáig várnia, hamar megjelent az öreg Szemesi. Szúrós pillantást vetett Jánosra, mielőtt elé állt. Tóth János kihúzta magát és tisztelettudóan elkérte a deszkát, hogy eltemethesse Ferkót. Erre az öreg összevonta szemöldökét és a tölgyfa deszkára pillantott, azt mondván, hogy az kell neki hídnak, nehogy az ökrök és a szekér megakadjon az árokban, mikor behajt az udvarra.
Tóth János hajlott háttal ballagott haza és a másnapi temetésre gondolt. De éjjel ismét csizmát húzott és visszament az apósa házához. Belépett a színbe és felvette a deszkát, hiszen a temetés holnap lesz, és hát mégiscsak a deszka.
Másnap délelőtt 10 óra körül az egész falu összegyűlt a temetőben. Az asszonyok szeme könnyes volt, és Ferkó pajtásai is leszegett fővel nézték az üres, sötét vermet. Leengedték az aprócska koporsót a hideg üregbe. Majd Tóth János lépett közelebb, kezében a tölgyfa deszkát szorongatta, és ráhelyezte azt az apró koporsóra.
Mikor ezt az apósa meglátta, hatalmas haragra gerjedt.
A temetés után napokon át azzal vádaskodott, hogy János jogtalanul és galádul ellopta az ő deszkáját. A negyedik napra János már nem bírta tovább a folyamatos becsmérlést, és Júlia könyörgése ellenére ásóval a kezében kiment a temetőbe. Remegő lábakkal kiásta kisfia sírját, kivette a deszkát, majd a földet visszarakta az apró, saját keze által faragott koporsóra.
A hold halvány fénye alatt elvitte a deszkát apósa házához és letette azt ott az árokra.
Reggel, amikor az öreg Szemesi kilépett a kapun, lebámult a deszkára. Arca kisápadt, nem jött ki hang a torkán.
Vejével soha többé nem találkoztak.
Évek múltán, mikor Szemesi Ferenc a halálos ágyán feküdt, egyszerűen nem tudott távozni az élők sorából. Már hónapok óta szenvedett. Nem volt a környéken olyan bába, orvos, siratóasszony, aki látott volna valaha hasonlót.
Tóth János, felesége, Júlia hosszas kérlelésére vette rá magát, hogy elmenjen meglátogatni haldokló apósát.
Megérkezett. Az árkon már nem volt ott a tölgyfadeszka. Azt az öreg Szemesi még aznap elégette. János megállott apósa ágya felett. Hosszú, nagyon hosszú és nehéz, csak lassan könnyebbülő csönd következett. A két férfi némán, néhány apró könnycseppel a szemeik sarkában nézte egymást.
Szemesi Ferenc aznap késő délután meghalt.
