Az üstökös lángja
Erős Panka 8. e
Egyszer egy üstökös szállt az égre.
Reménynek nevezte el a föld népe.
Mert a lángja ragyogott.
A léleknek reményt adott.
Hitet, hogy még vannak csodák.
Hogy nem is olyan rossz a világ.
Fényt adott a sötétségben.
Reményt az emberek szívében.
varázslatot, boldogságot,
És egy csipetnyi mennyországot.
Ám ez csak egy pillanatig tartott.
Aztán a fény szertefoszlott.
Nem maradt csak a csillagos ég,
És a végtelen sötétség.
A hold a felhők közé bújva,
Mint egy kisnyúl a bokorba’.
A csillagok csak pislognak.
Beszélni még ők se tudnak.
Csak nézik,
Hogyan huny ki az üstökös lángja.
hogy alszik ki a remény gyertyája.
Nézik, hogy lesz vége a jónak.
Az emberek elfordulnak.
Nincs itt semmi látnivaló!
Csak szemfényvesztés, illúzió.
Ó, ostoba teremtések.
Nyissátok ki szemeitek!
Az üstökös lángja nem ragyog,
De nem tűntek el a csillagok!
A hold fénye el nem múlik,
Még ha felhőbe is rejtőzik.
Nyissátok ki szemeitek,
És mind az égre tekintsetek!
Erre mindig emlékezzetek!
A fény ott van, bennetek.
