Amikor elmész egy új helyre – egy múzeumba, egy külföldi városba, egy idegen házba – és tudod, hogy nem gyakran fogsz visszalátogatni, akkor igyekszel kiválasztani valamit, ami sokat jelent, aminél fogva könnyű lesz visszaemlékezni. A zsidó vallás és kultúra alappilléreit jelentő ünnepeken ez még sikerült, Zsuzsi is pont így jegyzett meg egy mondatot. Ehhez képest Auschwitz–Birkenau egy olyan hely, ahol mint egy kísértetházban, a falra akasztott arcképek, a nyolcvan évvel ezelőtti ruhadarabok, az emberi életnek a cseppet sem kedves nyomai egytől egyig, kis darabonként azt sugallják, hogy „ne felejts el”. Ilyenkor nehéz kiválasztani azt a mondatot, képet, amit majd kiemelsz, ha megkérdezik, milyen volt. Nekem szükségem is van erre a néhány bekezdésre, hogy mindent elmondjak.
Egy stabil in medias resszel szeretnék belevágni a mesélésbe, hiszen arról, hogy hogyan keveredtünk ide, pontosan kik keveredtek ide és hova keveredtünk még ezen kívül, egy másik bejegyzésben olvashattok. Bár annyit még én is ideírnék, hogy a lehetőséget többek között a DUZSIKÉ-nak és a kísérő tanároknak köszönjük, és az is fontos lehet a cselekmény szempontjából, hogy a Gárdonyi iskolából és a Sziszkiből is jöttek diákok.
Auschwitzba az út nagyjából 10 óra volt. Ilyen sokat egyben én még nem utaztam, de valahogy nem volt annyira fájdalmas. A diszkrét zenehallgatáson, a bámészkodáson és a beszélgetésen kívül is volt, ami segített elűzni az unalmat: például a tönkrement biztosíték, amit végül többek között egy rágó segítségével sikerült megszerelni. Az első napunk az utazással telt, bár mégsem ért teljesen véget, amikor odaértünk – jártunk egy boltban, nagyon finom vacsora fölött nagyon jót beszélgettünk, és felfedeztük Oświęcim, azaz Auschwitz városát. Bár az utcákon az első nap szinte senkivel sem találkoztunk, a városban lévő sok lakás sok emberre utalt. Kissé talán naivan azt kérdeztem a többiektől, vajon hogy lehet az, hogy itt laknak. Ennyit. Miért laknak egy olyan városban, ami az egész világon arról hírhedt, hogy millió ember halt meg ott más emberek által. Bármennyire fura kis kérdés, igazából nem tudtuk megválaszolni – valószínűleg nem tudják eladni a házukat, de valahol élniük kell, vagy egyszerűen csak ott születtek és nem akarnak máshol megöregedni.
Másnap reggel egyébként felbukkantak a diákok az iskolába igyekezve – pont ott mentünk el a busszal, amivel már az auschwitzi koncentrációs tábor felé tartottunk. Péntekhez képest sok-sok ember várakozott a múzeum bejárata előtt, és mi sem voltunk kivételesek, sokat kellett várnunk. Arra készítettek fel minket, hogy a beléptetésnél szigorúan ellenőriznek, de gond nélkül átjutottunk a kapukon. Valahol itt csatlakozott hozzánk az egyébként lengyel anyanyelvű, de magyarul is jól beszélő (és magyar származású) idegenvezetőnk, Teresa. Elsőként egy folyosón mentünk végig, amelynek mentén elhelyezett hangszórókból a haláltáborban elhunytak végtelennek tűnő névsorát hallottuk.
A szabad térre kiérve megpillantottuk a piros téglás épületeket. Itt elszorult a torkom – szégyelltem magam, hogy ez jutott eszembe elsőként, de arra gondoltam, nincs joga ennek a helynek ilyen látványosnak lennie. Az ég tiszta kék volt, az egész hely füves. Ahova passzolt, oda fákat is ültettek, a barakkok és egyéb épületek pedig ártalmatlannak, történelemtől mentesnek… olyan békésnek tűntek.
Elsétáltunk egy olyan épület mellett, amelyet Teresa elmondása alapján később emeltek, és ott számolták, fotózták le és osztották be a foglyokat.
Az Auschwitz I tábor bejáratánál, a hírhedt „Arbeit macht frei” feliratnál is jártunk, amely sokáig nem volt ott, mert ellopták. Ez alatt vitték a foglyokat munkára, bár az ide helyezettek nagyon kevesen voltak azokhoz képest, akiket Auschwitz II-be, vagyis Birkenauba osztottak.
A drótkerítés vonalán kialakított kapun is átmentünk később, illetve a figyelőtornyokat is láttuk, amelyekből túl sok volt. Szintén túl sok volt a barakk, túl sok a vasból készült pózna és pont eggyel több a halálfal, mint amennyinek léteznie kellett volna. Ezt a falat azért hívják így, mert itt a német katonák lelőtték azokat az embereket, akik… mit csináltak? Megpróbáltak megszökni? Túl gyengének bizonyultak? Felálltak, amikor le kellett ülni? Vagy csak mert lélegeztek talán.
Több épület belsejébe is bemehettünk. Az egyikben a deportáltak ingóságai voltak kiállítva: cipők, ruhák, edények, szemüvegek, művégtagok, bőröndök – bőröndök. Azt hitték, hazamennek. Egy másikban az életkörülményeket, egy harmadikban meg a „halál-körülményeket” bemutató helyiségeket láttuk. Ahová lépsz, igazából mindenhol halál van: a folyosón, a pincében, az épületek között, mindenhol sok-sok ember emléke, akiknek élete utolsó és halála első másodperce között olyan vékony vonal húzódott, hogy szinte nem is volt észrevehető. Egy folyosó falán pedig végig fáradt, levágott hajú emberek néztek ránk – az arcuk ugyanolyan volt, mint az enyém, meg bárki másé, és mégis, ők ott kötöttek ki. Nem értettem. Tudtam, hogy naiv vagyok, de akkor sem voltam hajlandó megérteni.
Bementünk egy gázkamrába is: csak két kemence, lyuk a plafonon, egyébként üresség, semmi látnivaló. Ez egy kifejezetten csöndben maradós tapasztalat volt. Nem volt kedvünk bármit mondani, semmi nem jutott eszünkbe – csak úgy néztünk magunk elé. Teresa mesélt még néhány történetet túlélőkről meg furcsa esetekről, de ezekre csak fél füllel voltam képes figyelni, és nem lenne jó, ha pontatlanul adnám tovább. Így ha kedves olvasónk meg akarja tudni, kénytelen lesz ellátogatni a múzeumba.
A másik táborba, helyesebben a tábor másik részébe a busszal mentünk át. Itt volt egy kis hatásszünet, mert a csapat jelentős százalékát ott felejtettük Auschwitz I-ben. A várakozás alatt VMG-s csoportunk vitába keveredett egy mérsékelt jóindulattal rendelkező, egyébként ismeretlen személlyel, és ennek bármilyen más esetben nem örültem volna, de így az idegességünk váltotta fel a síri hangulatunkat, ami tulajdonképpen kapóra jött. Tehát ennek a néninek köszönhetően valamivel stabilabb érzelmekkel vágtunk bele a következő epizódba. Birkenauban van az a széles épület, amit az olvasó is biztos látott már képeken (de én is megmutatom − és a borítón is ez látható); a közepén torony van és egy kapu, ami alatt régen átmentek a szomorú hírű vonatok.
A 175 hektárnyi területnek mi csak töredékét jártuk be: 3 barakk belsejét néztük meg, és mégis nagyjából 1200 ember alvó-élőhelyét érintettük. Ez azt jelenti, hogy egy barakkban – ami eredetileg 51 német lónak volt építve – 400 ember, sőt több is lehetett.
Idegenvezetőnk egy térképen a focipályát is megmutatta, mert az is volt: stresszlevezetésként fociztak az emberek. Brrrr.
Mivel kifutottunk az időből, a tábor túlsó oldalán elhelyezkedő, felrobbantott krematóriumokat és egy korábbi rendszer által állított – számomra hát, érdekes… – emlékművet már Teresa nélkül kellett megnéznünk.
Ez jól is ment addig, amíg meg nem érkezett egy egyértelműen csak lengyelül beszélő őr. Félig németül, félig angolul elmagyarázta, hogy nekünk most exit müssen, mert nincs idegenvezetőnk. Hamar meg is kezdtük az exitelést, mert nem akartunk felfordulást okozni. De a séta a tábor egyik végétől a másikig egyébként egy jó 10 perc volt, ami megerősíti azt, hogy milyen félelmetesen hatalmas helyeket létesítettek arra, hogy végezzenek emberekkel. Egész végig azon gondolkodtam, hogy vajon ki az, aki eldönti, hogy valaki a géppuska egyik végén vagy a másikon áll. Nem úgy értve, hogy hogy hívják ezt a személyt, hiszen azt meg tudjuk mondani, de végső soron mégsem ez számít; inkább arra gondolok, hogy mitől válik ő azzá, aki kiszabja valaki másnak a sorsát. Hogy valakinek a kezébe adja a fegyvert és valakit elé állít. Mert ha egy zsidó vagy egy cigány foglyot valami láthatatlan kéz megfogna, SS-ruhába öltöztetné, adna a kezébe egy fegyvert és feladatokat szabna ki rá, mindenki elhinné, hogy ő német katona. És ha egy árja német katonát ugyanez a kéz behajítana egy barakkba, akkor elhinnék, hogy „odavaló”, attól még, hogy szőke… Hiszen senki nem ismeri őt. Az alapján, ahol van, mindenkinek feltételeznek egy múltat, egy bűnt, és adnak neki egy halált. Ezért nem értem, kinek gondolja magát az, aki magát arra kijelöli, hogy besorolja, minősítse a társait. Persze tudom, én magam is meg tudom válaszolni ezt úgy, ahogy bárki más, de úgy tűnik, ezzel kapcsolatban egyszerűen csak képtelen vagyok arra szánni magamat, hogy felfogjam és elfogadjam.
Ezeket a gondolatokat elcsomagoltam még a mosolygós csoportkép készítése előtt, majd felvittem őket a buszra, hazahoztam, és most itt is hagyom.
Nagyon hálás vagyok, hogy lehetőségem adódott elmenni Auschwitzba és részt venni a programon, és azt is biztosan mondhatom, hogy az életben egyszer muszáj eljönni ide.
Szunyi Bori
