Lépések

Közösen, előttem járnak s beszélnek,

Hallom, ahogy jóízűen, őszintén nevetnek.

Nyomukban, lassan ballagok,

Már a napsütésben is vacogok.

Hátrafordulnak, s mosolyogva hívnak,

De a Nap elől sötét felhők takarnak.

Aggódó tekintettel figyelnek,

De a változásra hiába kérnek.

Egy darabig próbálkoztak, esdekeltek;

De a kérdőszavak engem sosem érdekeltek.

Ők elől, én hátul; megszoktam a rendet

Nem hallom már a józan eszű érvet.

Nevetnek, de az én ajkam lekonyul,

Irányomból a Nap is elfordul.

Tenyerembe próbálom zárni a csillagokat,

De fény helyett nem látok mást, mint árnyakat.

Hagyom, hogy előre menjenek; én hátra maradok

Beszéd helyett bajomon ezredszerre is rágódok.

Megoldást változatlanul nem lelek,

De a megtalálásáért eleget nem teszek.

Elmémben megjelennek az aggódó pillantások

S rájövök, magányommal önmagamnak ártok;

Mert bár az egyedülléttől rettegek,

Kiutat a barlangból sosem keresek.

Lejátszódik előttem a múlt, s megértem;

Segíteni próbáltak, nem is kellett kérnem,

De én folyamatosan elfordítottam tekintetem

Szemük helyett enyémet a hátukra szegeztem.

Megvolt minden lehetőségem, hogy beérjem őket.

Hogy együttes erővel elűzzük a sötét felhőket.

Mégis, én csak löktem, taszítottam;

A gödörben egyre mélyebbre ástam.

Megtorpantam egy pillanatra, s az égre pillantva

Megértettem, hogy nem ellenségem a Nap,

Nem engem rejtenek a kósza fellegek,

Engem is meghallgatnak az emberek.

Annak ellenére, hogy egyedül érzem magam,

Nem feltétlen kell elhanyagolnom ajkam.

Ha szóra nyitom, messze száll majd szavam,

S lesz olyan, kitől a választ halljam.

A szabad ég alatt, meglátom ismét hátukat,

Váll fölött vetett kósza, tétova pillantásokat.

Nem hagyom elkalandozni szemem,

Ahogy az életet ismét figyelembe veszem.

Ahelyett, hogy az ő hanyagságukat okolom,

– Amit önmagukért választottak, gondolom –,

Szaporábban kell lépkednem,

Hogy igaz barátaim végre beérjem.