Lágyan fel-lengedez a hajnali szélben,
Susogó szellőnek ringató ölében,
Mint menyasszonyi fátyol, elfedi a tájat,
Összemosódva látom a vén fákat.
Ám ha szél belekap, szeszélyesen járja,
Mámorosan fodrozódik szeleburdi tánca,
Mint elszálló lélek, mely ablakomon rekedt,
Hányja-veti magát, kacagja a szelet.
S ha az este eljő, vihart büszkén állja,
Villámok hadait százával csodálja,
Sötét égbolt előtt vakítóan fehér,
Hófödte mezőnek angyalával felér.
De ha éji fuvallat egyszer reá talál,
Vagy elszáll előtte egy éjszakai madár,
Táncra kel, s mond nékem őrjítő meséket,
Baljósan repkedő éjjelilepkéket.
Fodrai közt hollószárnyú tündérek élnek,
Álmomért cserébe ambróziát kérnek,
Mámorosan leng a szakadatlan szélben,
Függönyöm táncot lejt az éj örök csendjében.
Homályosan bár, de mindent megmutat,
Légies kezével szívem mélyén kutat,
Aljáig markolva kéjen felhántorgat
Mindenféle álmot, s keserű vágyat.
Belelátok táncába háborút és békét,
Rég vesztett kedvesem remegő látképét,
Belelátom lelkem legszaggatóbb gondját,
Életem fanyarízű melódiáját.
Aludni már nem hagy, csak dalolja regéit,
Egészen pirkadatig fenntartó meséit,
Lágyan fel-lengedez a hajnali szélben,
Susogó szellőnek ringató ölében.
Tóth Anna
