Ha egy kis szkepticizmussal szemléljük a világot, hamar rájöhetünk, hogy semmi sem erősíthet meg bennünket az élet objektív értelmének meglétében. Mindent, amit teszünk, azért tesszük, hogy abban a pillanatban, vagy majd valamikor az életünk során jobb legyen nekünk. Ha nem fogadunk el semmit, amiben nem lehetünk biztosak, úgy tűnik, a létezés teljesen önmagáért való. Az emberi lét célja az önfenntartás, a szaporodás és a boldogság keresése. Ha ezeken több-kevesebb sikerrel túl vagyunk, általában meghalunk. Ami ezután történik, arról semmilyen tudásunk nem lehet. A halál ismeretlensége okozza az ember szorongását.
Tegyük fel, hogy nem részesültünk vallásos nevelésben, és nincs a fejünkben semmilyen megszilárdult dogma a halál utáni állapot magyarázatára. Annyit tudunk a halálról, hogy esélyünk sincs biztos tudást szerezni arról, mi következik utána, anélkül, hogy meg ne halnánk. Magát a létet nem fogadhatjuk el mint a lét célját. Az emberi létezésnek csak a szubjektív értelméről lehet tudásunk, az objektívről azt sem tudjuk, van-e egyáltalán.
Azért merülhet fel az objektív értelem kérdése, mert az ember nem a világ középpontjában helyezkedik el, az ember csak saját maga számára mindennek a mértéke. Az egész létező világ kiválóan elműködne az ember nélkül is, nem gondolhatjuk, hogy minden, ami körülöttünk van, értünk van, és körénk lett kialakítva. Az ember csak egy öntudattal rendelkező kis pocok a létező világ végtelen mezején. Nem ő a világ középpontja, viszont része a világnak, ezért lehet fontos számára az objektív értelem kérdése. Ha az ember határozná meg a világ létezésének célját akkor nem létezne mint kategória külön szubjektív és objektív értelem, hiszen ezek az egyébként szubjektív, tehát az ember számára felfogható értelem alatt egyesülnének. De a világ nem csak az ember szemszögéből értelmezhető, és ezen világ létezésének – amelynek csak része az ember – az értelmét nevezhetjük objektív értelemnek. Az ember csak szubjektív értelmet képes adni az életének, ennek azonban az objektív értelem megléte nélkül nincs értelme, hiszen a szubjektív értelem – ahogy az ember az őt tartalmazó világé – az objektív része. Ha nincs objektív, a szubjektív sem létezhet. A szorongást tehát az objektív értelem meglétének a bizonytalansága okozza. Ha az ember meghal, elveszik az egész életében építgetett szubjektív értelem, és ha objektív értelem nem létezik, akkor az embert halála után a semmi kell, hogy várja.
Az ember életének szubjektív értelme, elsősorban, hogy minél minőségibben töltse el azt a rövid időt, amíg meg nem hal (ebbe minden beletartozik, a barátság, a szerelem, az alkotás, a tivornyázás, a játék, a segítség másokon, vagy a forradalom kirobbantása stb, ezért nem érdemes felkötni magunkat, ha nem látjuk objektív értelmét az életnek, hiszen szubjektíve az, hogy valami jó nekünk már elegendő indoka lehet az életben maradásnak. Minden törekvésünk csak szubjektíve kap értelmet. Az, hogy én mit gondolok a társadalmi igazságosságról és a szabadságról, és egy másik ember mit gondol a haszonszerzésről és a hatalomról csak két, a minőségi lét milyenségéről vallott eltérő felfogást mutat. Ez a nézetkülönbség csak a szubjektív értelmen belül értelmezhető, és emiatt nagyon fontos, hiszen ez a létnek az az eleme, amelyről az embernek biztos tudása lehet, és amelynek minőségivé tétele a szubjektív létezés célja). Viszont, ha az ember meghal, saját maga számára pocsékba megy minden, amit az életében elért. Szubjektíve képesek vagyunk értelmet adni az életünknek, viszont ahhoz, hogy ne szorongjunk a halál utáni ismeretlenségtől, amelynek kedvéért hátra kell hagynunk mindent, amit az életünkben ismertünk szükség van egy objektív értelem belátására is.
Ha nem hiszünk abban, hogy a létezésünknek van egy objektív értelme, ami nem válik értelmetlenné akkor sem, ha már meghaltunk, hogyan lehetünk képesek minden nap korán felkelni, a nap jelentős részében azzal foglalkozni, amit utálunk (elidegenült munka), felesleges termékekből biztonságot nyújtó várfalat vonni magunk köré és általában „normális” életet élni? És ha meggyőződtünk róla, hogy nem lehet biztos tudásunk létezésünk objektív értelmének meglétéről – tehát úgy tűnik, mintha nem lenne neki – hogyan lehetünk képesek hinni valamiben, ami objektív értelmet kínál a létezésünknek?
Azon túl, hogy arra jutottunk, nem tudhatjuk, a létezésünknek van-e objektív értelme, és nem áltatjuk magunkat semmi jóval vagy rosszal (legalább valamivel), ami a halkálunk után vár ránk, teljes joggal szorongunk. Aki szubjektív létébe merül, dolgozik, fogyaszt, hatalomra tör, pénz után kapkod, igyekszik a többi emberrel együttélni, szóval rövidebb távú célokkal köti le a figyelmét, abban nem kérdőjeleződik meg, hogy van-e értelme a korán kelésnek, a karrierépítésnek, a veszekedésnek, a hazaszeretetnek, vagy a karóravásárlásnak… Akik viszont gondolkodnak ilyen dolgokon, azok előtt két lehetőség áll: nihilisták lesznek, vagy vallásosak (és egy harmadik, hogy lógnak a levegőben, csak a tényeket fogadják el és nagyon depressziósak). (Egyébként az egzisztenciális nihilista is hívő, ő abban hisz, hogy a létezésnek nincs objektív értelme, nem bizonytalan, helyette elfogad valamit, amiről nem tudhatja biztosan, hogy igaz-e)
Azok az emberek, akik a halál utáni állapotról és a létezés objektív értelméről bármilyen biztos tudást hazudnak maguknak nyugtatókon és fájdalomcsillapítókon élnek. Ezekről a dolgokról nem tudhatnak semmit, csak hihetnek bennük. A hit egy remek eszköz a szorongás enyhítésére, ha hiszünk Istenben, valójában kiszervezzük a problémánkat, a lét objektív értelmét elfogadjuk meglévőnek, és kinevezzük felfoghatatlannak. Ez egy remek módszer arra, hogy erőt adjon a szubjektív létünkkel együttjáró feladatok elvégzéséhez, tehát hogy képesek legyünk emberként működni, hogy a szorongásunk valamelyest enyhüljön. Teljesen elfogadható, ha valaki ezt az utat választja, hiszen így boldogan és biztonságban élheti le az életét, ezáltal sikerül minőséget adnia szubjektív létezésének, ez mindenkinek a saját döntése. De, aki számára a minőségi élet fogalma magába foglalja a biztos igazságra való törekvést, és boldogságához hozzátartozik, hogy saját magával szemben őszinte legyen, annak ez az út nem lesz járható. A hívő ember állapota sokkal kellemesebb, mint az állandó szorongás, viszont az általam felfogható körülmények alapján úgy gondolom, hamis.
Nem lehetünk benne biztosak, hogy létezik az Isten. Még akkor sem, ha az oksági sorok végén kell lennie valami Első Mozgatónak. Lehet, hogy az egy Ősrobbanás, lehet, hogy az az Isten, az egyikre csak következtetni, a másikban csak hinni lehet; nem tudjuk. És attól, hogy valamikor több milliárd évvel ezelőtt valami úgy rendezte a dolgokat, hogy mi most létezünk, még nem biztos, hogy az egésznek értelme van. Lehet, hogy van neki, de egyáltalán nem biztos. Aki ezt az (agnosztikus) álláspontot képviseli se nem istenhívő, se nem antiteista, az ebben a helyzetben egyedül lehetséges teljes bizonytalanságot vallja.
A hit egy nagyon erős nyugtató, ha képesek vagyunk elhinni, hogy az életünknek objektív értelme van, akkor megszabadulhatunk a halál gondolata okozta szorongástól. A nyugtató azonban nem gyógyszer, nem oldja meg a bizonytalanság problémáját, csak elfedi azt. Ha ezt a nyugtatót nem vesszük be, csak a józan szorongást kapjuk, viszont mint ember, az ezzel járó összes szenvedéssel együtt nagykorúnak érezhetjük magunkat.
Ez a kérdés tehát: jobb önmagunkat valami kellemes, nyugodt álomba ringatni, és meggyőzni magunkat a létezésünk objektív céljáról, vagy jobb szembenézni a problémával, vállalni a szorongást és megpróbálni az objektív értelembe vetett alaptalan hit nélkül minőséget adni az életünknek.
Együd Beni
