Milyen érzés részt venni a saját szalagavatódon? Mit jelent egy végzősnek ez az ünnepi pillanat, és hogyan készül rá lélekben? A mai interjúban Vig Vivi 12.B-s tanuló válaszolta meg ezeket a sokat ismételt kérdéseket.
***
Újabb szalagavató, újabb öt végzős osztály, akik közelebb kerültek ahhoz, hogy már csak történetekként emlékezzenek meg iskolánkról. De milyen is lehet több száz ember elé kiállni ezen a nagy napon? Vivi most bevezetett minket ebbe a világba: elmesélte, milyen érzés belülről megélni a készülődést, milyen volt a próbák hangulata, és hogyan változik meg minden ezután.
K. D.: „Milyen érzés volt részt venni a szalagavatón?”
V. V.: „Nekem kifejezetten szürreális élmény volt, hogy ez most tényleg megtörténik, tényleg tizenkettedikesek vagyunk és ez a mi szalagavatónk. Mikor már felvettük az ünneplőt és sorban ültünk a szalagtűzéshez, akkor kezdtem felfogni, hogy márpedig ez a valóság és nemsokára végigcsináljuk, amire hónapok óta készülünk. A szalagtűzés alatt végig remegtem, általában akkor szoktam, ha fázok vagy ideges vagyok, hát itt most az utóbbi eset állt fent. A keringőn minél hamarabb túl szerettem volna lenni, az évfolyamkeringőn nem is táncoltam, de az osztálytáncunkat nagyon-nagyon élveztem. Gyakorlatilag megállás nélkül vigyorogtam közben. Ráadásul a mi osztálytánc koreográfiánkat nem Langó tanárnő tanította be, hanem két osztálytársnőm, Heléna és Alíz, ami hihetetlen vállalás volt részükről és emelem kalapom, hogy ezt ilyen pöpecül megtanították nekünk. Tanúsíthatom, hogy nem volt egyszerű dolguk velünk.”
K. D.: „Milyen volt a felkészülés folyamata? Nehéz vagy inkább izgalmas időszaknak élted meg?”
V. V.: „Egyértelműen izgalmasnak éltem meg, néha kicsit aggodalmaskodtam, hogy megleszünk-e időre, de szerencsére minden összeállt a végére. Volt egy kéthetes időszak, amikor csak a konditerem melletti pici teremben tudtunk próbálni ott egy kicsit mindenki félt, hogy lesz-e elég időnk behozni az ebből fakadó lemaradást, mert az emelgetős részeket például ott nem tudtuk csinálni. Aztán az utolsó két hétben már szinte minden tesiórán minden végzős osztály lent volt és felváltva próbáltuk a kritikus részeket.”
K. D.: „Volt valamilyen emlékezetes pillanat a próbák alatt?”
V. V.: „Ugye mi szeptember első hetében voltunk osztálykirándulni, ott már tudtuk, hogy Heléna és Alíz fogják tanítani az osztálytáncot és ők már nagyjából kitalálták a koreót, úgyhogy ott Miskolcon a Bükkben fent a hegyekben nekiálltunk emelgetni egyik osztálytársukat, az egy király pillanat volt. Aztán október fele volt egy kis variálás a térformákkal, emiatt egyik barátnőmnek egy ponton végig kellett futnia a csarnok egyik végéből a másikba azon mindig nagyon jót szórakoztunk. De az emelgetéseknél is megesett, hogy valaki nem ért oda időben miközben már a levegőben volt Judit, és az utolsó pillanatban rántottak oda valakit, hogy ne a földre puffanjon. Rengeteget bohóckodtunk közben, nem kímélve szegény Helénáék idegeit.”
K. D.: „Véleményed szerint mennyire sikerült összehangolni az osztályt?”
V. V.: „Én határozottan úgy éreztem, hogy összehangolódtunk, kicsit előre búcsúztunk. Csomót beszélgettünk, hülyéskedtünk olyanokkal is, akikkel alapesetben kevésbé beszélgetek. Ahogy láttam, mindenki jól érezte magát vagy legalábbis igyekezett. Rengeteget nevettünk, az egész hangulat nagyon sajátos, volt nem is tudom hogyan megfogalmazni.”
K. D.: „Mennyire voltál elégedett a táncotokkal?”
V. V.: „Én mindkettővel elégedett voltam, a keringőnk teljesen korrekt volt, nem volt szerencsére olyan nagyon bonyolult. Az osztálytáncról pedig ódákat tudnék zengeni.”
K. D.: „Mi volt számodra a legmeghatóbb pillanat a szalagavató során?”
V. V.: „Mikor vonultunk a szalagtűzéshez, ott valahogy igazán éreztem, hogy itt most valaminek vége. Meg is könnyeztem ha jól emlékszem. Hiányozni fog a társaság.”
K. D.: „Izgultál a fellépés előtt? Ha igen, hogyan küzdöttél meg ezzel az izgalommal.”
V. V.: „Ó hát hogyne, főleg a keringő előtt. Ha utólag visszamehetnék, valószínűleg abban nem táncolnék. De a többiek tudták, hogy mennyire rosszul viselem és mennyire nem akarom, úgyhogy végig segítettek, nyugtattak, hogy minden rendben lesz és hogy milyen jó lesz túllenni rajta. De csak az, hogy ott voltak velem sokat segített. Nem rontottunk semmit, se a partnerem se én, igyekeztem végig máshova gondolni, felidézni szép emlékeket meg ilyesmik és mire feleszméltem készen is voltunk. Szuper volt túllenni rajta. Az osztálytáncot már élveztem, ott voltak minimális bakik, de az csak nekünk tűnt fel és nevettünk rajta. Ott ugye, mint mondtam végig vigyorogtam meg kivonulásnál ugrabugráltam is, mikor a hátsó folyóson mentünk vissza az öltözőbe még térden is csúsztam egyet, azóta is ott egy lila folt.”
K. D.: „Mit fogsz leginkább megőrizni ebből az eseményből?”
V. V.: „A zenéket mindenképpen, azok nagyon meghatározóak voltak. Meg az osztálytáncot mindenestül természetesen.”
K. D.: „Mit üzennél a jövő évi végzősöknek a szalagavatóval kapcsolatban?”
V. V.: „Élvezzétek ki, ne akarjatok siettetni semmit. Nagyon hamar eltelik az a pár hónap és aztán nagyon furcsa lesz, hogy már vége is. Próbáljátok élvezni akkor is, ha semmi kedvetek hozzá, mert megéri és szalagavatója tényleg csak egyszer van az embernek.”
Egy gyönyörű és emlékezetes szalagavatón vagyunk túl, amely szerintem minden diákra hatással volt, akár nézte, akár rész vett benne. Vivi története jól mutatja mennyi érzelem, izgalom és váratlan pillanat kísérte végig a szalagavatóhoz vezető utat — és magát az estét is. Bár a nagy nap már mögöttük van, a közösen átélt élmények, a fellépés utáni megkönnyebbült mosolyok és a táncparketten született emlékek még sokáig velük maradnak. Egy korszak lezárult, de a szalagavató története biztosan ott marad mindannyiuk kedvenc gimnáziumi emlékei között.
