Sötét van. Persze, mivel megint későn indultam el. Rápillantok a telefonomra és látom, hogy már hat óra is elmúlt. A buszmegállónál állok, várakozás közben kiveszem a fülhallgatómat a zsebemből és zenét hallgatok. Az ízlésem elég kevert, de most az estéhez illő, melankolikus dalokat választok. A lábammal követem a ritmust, miközben a telefonomon videókat görgetek. Valaki köhint egyet a közelemben.
Felpillantok. Egy középkorú férfi várakozik a közelemben, neki is telefon a kezében. Körbenézek. A járda szürke, csak néhány lámpa világítja meg a betont. Egy autó fényszórója villan a ködben, majd amilyen gyorsan feltűnt, el is hajt az úton. Közben szitálni kezd az eső. Behúzódom a megálló fedele alá és szorosan összehúzom magamon a kabátomat. A víz lecsorog a háztetőkön és apró patakokban folyik végig az út szélén.
Végre megérkezik a busz. Az ajtó kinyílik, én pedig felmutatom a bérletemet és felszállok. Egy hátrébb lévő sorban kiválasztok egy páros ülést és leülök az ablak mellé. A busz csikorogva elindul. Hallgatom az eső kopogását, ahogyan az apró cseppek elcsúsznak az üvegen látszódó halvány tükörképemen. A hátsó sorokban néhányan halkan beszélgetnek, előttem nem sokkal egy korombeli lány olvas. A kezében tartott könyv borítóján hervadt rózsák vannak. A címét nem tudom kiolvasni. Visszafordulok és a kilátást figyelem, egészen addig, amíg a környék ismerőssé nem válik.
A következő megállónál leszállok, és velem együtt az olvasó lány is. Egy darabig együtt haladunk a szürke utcákon. Aztán Ő balra fordul, és külön folytatjuk utunkat. A lépteim puhán hallatszódnak a nedves úton. Mögöttem egy gimis fiútársaság tűnik fel. Nevetnek. Az egyikük felém kiált, de nem törődök velük. Befordulok a következő sarkon. Eláll az eső. A víz kis tócsákban gyűlik össze az út mellet. Óvatosan kikerülöm őket.
Végre hazaérek. Megkeresem a kulcsomat, és kinyitom a kaput. A cipőtalpam csikorog a köveken. Megtörlöm a lábam az ajtó előtt, majd belépek és becsukom magam mögött. Felkapcsolom a lámpát. Itthon vagyok – suttogom magamnak. A hangom üresnek hat, mintha ezek a szavak elvesztették volna jelentőségüket. A csend súlyos teherként telepedik rám.
Nem érzek megkönnyebbülést. Csak valaminek a hiányát, ami régen az enyém volt.
