Nyereményjáték: Hányszor van benne ebben a kritikában a „Tarantino” szó? (A ctrl+f nem ér!)
Senkinek sem kell bemutatni Quentin Tarantinot – Ha mégis, akkor ezt most meg is tenném. Tarantino, olvasó; olvasó, Tarantino. Na, most, hogy a formaságokon túl vagyunk, csapjunk bele a lecsóba.
Tarantino tizedik, azaz, bocsánat, kilencedik (tizedik) filmje, és én, mint gimis iskolaújságba író filmőrült, nemigazán érzem magam érdemesnek, hogy lekritizáljam korunk legnagyobb (hetvennél fiatalabb) rendezőjének filmjét, de ettől függetlenül most megteszem. Mivel ezt a filmet, ha nem 14 alkalommal láttam, akkor egyszer sem. Számomra ez a legjobb Tarantino film, és ugyan ezzel néhányan biztosan nem értenek egyet, ettől még ez a kritika egy hiperaktív nyúl répa iránti lelkesedésével és energiájával lesz határos. És mivel ez egy Tarantino film, Tarantino módjára külön „történetekbe” veszem azokat a pontokat, amik alapján értékelni fogom ezt a remekművet.
Első: Los Angeles.
Ez a film egy korrajz. Egy fantasztikus korrajz. Tarantinóról tudni kell, hogy gyerekkorában ott élt, amiről írt. A hatvanas éveket (mármint azt a részét, amiben élt) LA-ben töltötte, és ez a film az ő emlékeire építkezve egy élő, lélegző várost mutat be a filmvásznon. És ahogy bemutatja, az valami fenomenális (ejtsd: Fe – no – me – ná – lis). Ott van a hippibagázs (aki tudja a nevüket, az tudja, aki nem, az gépelje be ezt: „10050 Cielo Drive”, és nézelődjön egy kicsit a történetében úgy ’69 körül. Később kikérdezem!), ott van a filmforgatás, az éjszakai élet, a mozi (ezek ugye Tarantino kedvenc dolgai). Egyszóval, ez a film úgy mutatja be a hatvanas LA-t, ahogy azt egy olyan ember látta, aki ott és akkor élt. Ez a film az évtized filmje, de nem a 2010-es éveké, hanem a hatvanasoké.
Második: Szereplők.
Tarantino szokásához híven a filmet kisebb történetekből építi fel. Leonardo DiCaprio alakítja a lecsúszott alkoholista sorozatszínészt, Rick Daltont, aki a Los Angeles mellett a film kvázi főszerepében tetszeleg. A film nagy részében az ő életét követjük végig, és az ő karaktere fejlődik a legtöbbet: tanul a barátság fontosságáról és arról, hogy a „kicsit” is meg kell becsülni (de főleg azt, hogy a spagetti western filmeket sosem szabad alábecsülni). Gödör úgy döntött, hogy hegy lesz (aki érti, érti, aki nem, nem), így Cliff Booth szerepében Brad Pittet láthatjuk, aki Tarantino egyik, ha nem a legjobb karaktere. A kaszkadőrből lett sofőr, aki ugyan neheztel főnökére/barátjára, de hűséges marad hozzá; akit a szakma megvet a múltja miatt. Ez egy olyan időtlen problémákat, igazságokat hordozó karakter, amiket szavakkal szinte le sem lehet írni − noha Tarantino a szavak mestere –, ezt látni kell. Ott vannak még a történelmi karakterek is, de róluk nem beszélnék, egyrészt, mert nem kaptak olyan sok időt, hogy kibontakozzanak, másrészt, meg már így is annyit beszéltem, hogy lassan ketté kell vágnom a kritikát, mint Tarantino a Kill Bill-t.
Harmadik: Zene
Ez a válogatás maga a hatvanas évek. Tarantino szokás szerint a popzenék legjavát válogatta össze a filmhez, ezúttal mindent korhű módon. Külön megjegyezném, hogy minden zene, amit a filmben hallhatunk, az vagy egy lemezjátszóból vagy az autók rádiójából szól, vagyis mindegyik a szereplők ízlése alapján van beválogatva, és természetesen aszerint, hogy akkoriban milyen számok mentek a rádióban. És voltak slágerek, tehát mondanom sem kell, hogy ez két célt is szolgál: egyrészt bemutatja a karaktereket, másrészt mélyíti a korrajzot.
Negyedik: Történet, és forgatókönyv.
Szöveg. Szöveg szöveg szöveg. Tarantino ennek a filmnek a forgatókönyvét is telezsúfolta olyan iszonyatos mennyiségű pattogós párbeszéddel, amilyennel… körülbelül az összes filmjét szokta. Igazából a forgatókönyvről elég csak ennyit mondani, nem véletlenül kapta meg a legjobb forgatókönyvnek járó Golden Globe-díjat. Viszont a történetéről már annál többet tudok mesélni. Ide ki is teszem a
SPOILER
feliratot, mert spoileres leszek. De csak egy kicsikét. És te, aki még nem láttad a filmet, de csak azért is tovább olvasol, és TUDOM, hogy itt vagy, és még mindig olvasol, most szépen mész, és megnézed a filmet, és utána majd elolvasod.
Szóval a történet, mint azt korábban említettem, a hatvanas évek végén játszódik, és egy lecsúszott sorozatsztárt és egy sofőrré avanzsált dublőr kaszkadőr egy állásinterjúját, majd munkanapját követi végig, meg még egy montázs erejéig egy olaszországi kiruccanásukat is. De van a filmnek egy másik szála, és ez a történelmi szál. Ez a hatvanas filmes körök legnagyobb tragédiáján alapszik, a „Manson-gyilkosságokon”, annak is az első áldozatainak, Sharon Tate, Wojciech Frykowski, Abigail Folger, Jay Sebring, és Steven Parent történetét meséli el Tarantino, egy kis csavarral a végén. 1969 augusztus 9-én ugyanis a Manson-család (na megtaláltátok? Mondtam, hogy később számonkérem!) három tagja betört a Cielo Drive 10050-es szám alá, és megölték Tate-t és a többieket. Mármint a valóságban. Mivel Tarantino filmőrült, és a filmgyártás aranykorát élte a hatvanas években, ez egy szerelmes levél ennek a korszaknak. Így Tarantino csavart egyet a dolgon, és a három gyilkos előbb pont abba a házba tör be, ahol Rick és Cliff éppen részegen, betépve ünneplik hazatérésüket a római kiruccanásról (akik ebbe bele akarnak kötni, azoknak üzenem: bocsi, csak le kellett egyszerűsítenem annak érdekében, hogy ne írjak egy regényt. Engem ki fognak nyírni a szerkesztőségnél!), és elintézik a radikális hippiket. Ezzel megmenti Sharonékat, és így nyom bélyeget a levelére.
SPOILER VÉGE
Ötödik: Ez egy film.
De micsoda film! Quentin Tarantino ebbe a szívét-lelkét beleölte. Tényleg. Szerintem ez a film megérdemelné azt, hogy az utolsó filmje legyen. Nem azt mondom, hogy ez legyen, dehogy! Alig várom a következő Tarantino-filmet. Viszont ez egy olyan ember karrierjének a csúcspontja, akinek az élete a filmek körül forog.
Úgyhogy igen. Ez a film aztán megéri a pénzét, néhanapján még mozikba kerülhet, és akkor mindenképpen megéri megnézni, én csak ajánlani tudom, és szerintem így van vele mindenki, aki csak egy kicsit is szereti a filmeket. Eredeti nyelven, természetesen. És persze ítéletnapig tudnám részletezni ennek a hihetetlen művészi értékét és minőségét, de már így is 966 szónál járok, úgyhogy inkább itt be is fejezem ennyivel: Örülünk? Igen, örülünk.
Nyereményjáték! a Tarantino szó 20 alkalommal van benne a kritikában, ha kitaláltad, akkor nyertél! Nyertél egy mosolyt! → 🙂 Most mi van? Mi másra számítottál? Nekünk nincs pénzünk, még nekem se adnak pénzt mozira, hogy tudjak kritikákat írni, ezért kellett egy ötéves filmet elővennem. Jézusom, nem lehet az olvasók kedvére tenni!
Zagyva Gergő
