Kellékek: egy biológiatanár nagybácsi, egy 8 éves kistesó, egy-két növényhatározó könyv és egy „jó megérzésekkel” rendelkező apa, akit egyébként nagyon szeretek.
A családommal és anyukám testvérével meg persze családjával Szlovákiában kirándultunk. Az egész egy békés napnak indult. Megreggeliztünk és 11 órakor nekivágtunk a hegynek, ami későnek számít, mert 8-kor akartunk indulni. A odafelé vezető úton rájöttem, hogy nem csak Magyarországon rosszak az utak, mert olyan érzés volt, mintha mogyorós csokin gurulnánk. Ezek mellett hiányoltam a közlekedési táblákat is, vagy csak a csonkjukat láttam a földben, de legalább eljutottunk a túra helyszínére, ahol nyilván tele volt a parkoló, tehát 200 méterrel odébb parkoltunk és ezért indultunk ilyen későn erre a 16 km-es túrára.
5 percenként megálltunk és virágokat elemeztünk, majd pihentünk és így tovább. Amikor elértük az első elágazást, elindultunk a jó irányba, amelyik rövid és tényleg könnyű gyalogtúra-szerű, de nagybátyám úgy gondolta, hogy maradjunk az ugyanazzal a színnel jelölt ösvényen, amivel még nem is volt probléma, mert ugyanolyan szép volt a kilátás és ugyanúgy voltak balesetveszélyes létrák, amiket már csak a rozsda és a termeszek tartottak össze. A hosszúság azonban a másiknak a kétszerese volt. Ami még nehezítette a túránk folyamatát, az volt, hogy apukám Michael Jacksont megszégyenítő táncmozdulatokat mutatott be egy csúszós farönkön egy forrás felett. A víz ottani átlag 5 fokhoz képest melegnek számított…
Miután az a személy, aki velem kapcsolatban felelősséget és gondoskodást vállal, kijött a forrásból, megálltunk ebédszünetet tartani. Délután 5 óra volt.
Szlovákiával egy időzónában vagyunk, de mintha kicsit hamarabb sötétedett volna be. Amikor célpontunkat, a hegytetőt elértük, még 45 percünk volt hátra sötétedésig. Akkor megtapasztaltam a teljes sötétséget, mármint a való életben – nem a Facebook rendszeres kommentelőinek szellemi állapotára gondolok. A szlovák erdő ugyanis nem próbált meg nem lopott, alig használt terméket rám sózni… De talán abban az éjszaka cinkos, hogy az útjelző táblák és a biciklik reggelre eltűnnek. Egyébként ez megmagyarázná azt a tényt, hogy miért nem láttam se jelzőlámpákat, se kresztáblákat, se semmilyen fémtárgyat a szlovák határ közelében.
Összességében örülök, hogy élve megúsztuk és remélem legközelebb jobbra fogunk fordulni abban a bizonyos kereszteződésben.
Baranyai Péter
