Tudom, hogy a március 15-ről szóló cikk szólhatna akár 1848. március 15. eseményeiről, de ezt a cikket most inkább a VMG-s előadásra és a „behind the scenes”-folyamatra szűkítem. A műsor már két hete volt, de 1990-es filmekről is készülnek ma kritikák… Tehát én sem vagyok elkésve. Meg persze a kedves olvasók emlékezetét is felfrissítem, vagy, ha nem voltak ott, akkor elmesélem, hogy milyen volt piciben színházat csinálni, milyen volt első alkalommal diákszínpadban lenni.
Sokáig halogattam, hogy részt vegyek egy előadásban, nem tudom, pontosan mi tartott vissza. A lámpalázam biztosan nem, talán a megjegyzések, amiket hallottam nézőktől korábbi darabok után. Szigorúan álltak hozzájuk (talán te is, kedves olvasó >:(( ). Mondták azt, hogy nem tetszik nekik. Szerintem ettől féltem a leginkább, pedig nem is értettem velük egyet. Visszanézve hülyeségnek tűnik, hiszen mindenkit és minden munkát ér negatív kritika, és ez így jól is van.
Végülis a hangosbemondó döntötte el, hogy benézek. Először még valóban csak benézésszintű volt a dolog, de mikor az első próbáról/megbeszélésről kijöttem, akkor tudtam, hogy úgyis maradni fogok. Ez február első felében volt. Kevés idő állt rendelkezésünkre, így a legtöbb napon volt próba. A legjobb szerintem ebben a folyamatban, ahogy a színdarab először csak egy köteg papír, és észre sem veszed, ahogy a szemed láttára valódi élethelyzetté alakul. Egy egyszerű színdarab a színdarabban-típusú szituációt játszottunk el: a diákok maguknak rendezik a március 15-ei műsort. Szokásos felállás szerint Ungvári Zsolt tanár úr írta és Benczéné Dizseri Márta tanárnő rendezte. Egyes jelenetek azt mutatják, ahogy szervezkedünk, mások pedig a megrendezett részleteket. Az egyik kihívás az volt, hogy egyszerre varázsoljuk humorossá és dinamikussá a történetet, és legyen mondanivalója is. Ennek a törekvésnek lett az eredménye a „tizenkettő pont” is, amit a címben említek. Szerintem attól függetlenül, hogy nézőként, szereplőként vagy szervezőként vett részt, mindenki örült annak, hogy a Szepesben tarthattuk a megemlékezést, és így nekem is sokkal monumentálisabbnak hatott az egész.
Két előadás volt, mindkettő délelőtt, így az egész suli meg tudta nézni. Szokták mondani, hogy ez már „élesben” megy –, na, hát ha pontosan tudod, hogy az ismerőseid jelentős része ott ül valahol, akkor még sokkal élesebbnek tűnik. De semmihez nem tudom hasonlítani azt az érzést, amikor csak állsz a sötétben, várod, hogy elkezdődjön a zene, szurkolsz magadnak, a többieknek, a mikroportodnak (hogy kibírja), a stúdiósoknak, Janának (hogy jól menjen a konferálás), és aztán amikor elkezdődik, akkor csönd lesz. Nem izgulsz, nem gondolkodsz, csak úgy jön minden.
Amikor mindkét előadással végeztünk és kimentünk az előtérbe, nagyjából a következőket hallottam: „nagyon jó volt”, „meglepően tűrhető volt”, „nem volt rossz”, „pont jó volt az időtartama, nem volt időm megunni”, „rendes vártam, hogy mi jön következőnek”, „prók voltatok”, „ez most egész korrekt volt”, és „damn nekem is mennem kellett volna”. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember csak menni akar ilyenkor hosszú hétvégére és semmi nem marad meg a darabból, úgyhogy ehhez képest ezek a vélemények boldogsággal töltöttek el.
Bár bizonytalanul vágtam vele, végül nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem. És írhatok én bármit, a képek magukért beszélnek.
Szunyi Bori
Borítókép és képek: VMG Stúdió
