A generációs különbségekről manapság talán kicsit sűrűbben hallani, mivel rohamosan változik a világ, és már egy pár évtizeddel idősebbekkel is nehezebb megértetni magunkat, sőt akár még az is lehet, hogy az utánunk jövőknek ugyanez az érzése lesz velünk kapcsolatban – bár bevallom, ezt kétlem. De nemcsak kommunikációs nehézségek, hanem életviteli és világszemléleti különbségek is előfordulnak, amik szintén összeférhetetlenné tehetnek egy-egy beszélgetést.
A generáció alapvetően a szülők és gyerekeik születése közti időszakaszt jelöli, ami átlagosan 20-25 év. Viszont a technológia rohamos fejlődése, a karrier és az értékrendek változása, illetve a társadalmi értékek eltolódása miatt ez kezdi érvényét veszteni. Mindenesetre az 1928-tól napjainkig született nemzedékeket hat generációra osztjuk: 1928-1945-ig született az ugyenevezett „silent generation”, vagyis a csendes generáció, az 1946-1964 között érkezők pedig a baby boomerek. Az 1965-1980 időszakban születettek az X generáció, az utánuk jövő, 1981-1996 időintervallumban érkezettek pedig az Y vagy Millenium generáció nevet viselik. Az utolsó előtti generáció 1997-2010-ig született ők a Z- generáció, legfiatalabb képviselőik most hetedik, nyolcadikosok. Végül pedig az Alfa – generáció, akik 2010 utántól napjainkig születtek. Ők az első olyan generáció, melynek minden tagja olyan világba született bele, amelyben már aktívan létezett a social media. Róluk még viszonylag kevés következtetést tudunk levonni, statisztikákat majd csak a fiatal felnőttkoruk alapján lehet felállítani, úgyhogy most emiatt a baby boomerektől a Z-generációig terjedő nemzedékeket fogom figyelembe venni.
A legnagyobb eltérés egyértelműen a két véglet (Baby Boomerek és Z-k) között van, először is nyelv szempontjából. A Z-generáció rengeteg angol nyelvű médiatartalmat fogyaszt, külföldi influencereket követ instán, tiktokon, youtubeon, és egyéb platformokon, emiatt sok szót illetve kifejezést átvesznek onnan. Ezt pedig még tovább bonyolítják a rövidítések, amik élőbeszédben talán kevesebbszer fordulnak elő, de ha nagymamádnak mesélni próbálsz, és előállsz egy olyan mondattal hogy: „tegnap dc-n chateltünk haverokkal, aztán szóltak, hogy jöjjek már gamelni, úgyhogy nyomtunk egy kis fortnite-ot és három meccset lewineltünk”, valószínűleg csak felvont szemöldökkel nézne, és kétségbeesetten próbálna rájönni, hogy mi bajod van. De ha ő kezdi el mesélni, hogy: „Az én ifjú éveimben még a kalligráfia volt a művészetek koronája, nem pedig a billentyűzetek monoton koppanása.” Meglehet, hogy mi sem értenénk elsőre, hogy mire akar kilyukadni. Nyilván kisarkított mindkét példa, de a lényeg, hogy a szókincsünk viszonylag sok ponton eltér, és nem mindig tudunk úgy beszámolni a velünk történő eseményekről, hogy maradéktalanul meg is értsék, illetve mi is jól ki tudjuk fejezni magunkat. Ők már minden bizonnyal nem fognak tudni felzárkózni ehhez, és igazából nem is kell nekik. Nem arról van szó, hogy két teljesen másik nyelvet beszélünk és ellehetetlenítjük a kommunikációt. Az utánuk következő generáció már sokkal jobban ismeri a szlenget, persze még nekik is lehet, hogy néhányszor el kell magyarázni, mit jelent az xd, de végtére is, ha valaki nyitott rá, esetleg olyan munkája van, vagy csak egyszerűen tájékozott, akkor nem okoznak gondot neki a furcsának ható kifejezések. Aki háborogni szeretne emiatt, az úgyis fog, ha csak szidni szeretné a fiatalokat, akkor nem is érdemes leállni velük, higgyenek, amit szeretnének. Sokaknak egyszerűen csak könnyebb megoldás kritizálni, mint elfogadni a változást és esetleg megpróbálni alkalmazkodni hozzá.
Talán egy fokkal érdekesebb összehasonlítani a világnézetbéli különbségeket. Nagyszüleink még a legtöbb esetben mindent a munkára és családalapításra tettek fel. A férfiak dolgozzanak és tartsák el a családot, a nők meg legyenek otthon két-három gyerekkel és vezessék a háztartást szépen sztereotipikusan. Nem is igazán volt más választásuk. Meg voltak szabva a társadalom elvárásai, amiken végig kellett haladnia az embernek, hogy „normális” legyen, és kevés lehetőség volt máshogy tenni, hiszen akkor utoléri az embert az a szörnyű sors, hogy „más” lesz. A tömegből való kitűnés persze a legtöbb embert megijeszti, generációtól függetlenül, szimplán komfortosabb átlagosnak maradni. De a mostani generációban, és talán még inkább az utánunk jövő Alfák generációjában, már kezd más lenni a „normalitás”, vagy legalábbis kitágultak a határai. Az egész világhoz való hozzáállás formálódott – formálódik, de hogy ez a változás pozitív vagy negatív-e, azt nem tisztem eldönteni. Mindenesetre a mai életcélok sokszor nem a gyerekvállalást, családalapítást helyezik előtérbe. Sokan a stabil munkát és életkörülményeket tűzik ki célul, mások a világ körbejárását. A férfiaknál előbbi talán mindig is jelen volt, de az, hogy a nők is lehetnek karrieristák, és nem feltétlenül vágyuk, céljuk egy család fenntartása, csak az utóbbi évtizedekben kezdett elterjedtebbé válni. Ebből adódhatnak és sajnos adódnak is nézeteltérések családon belül, sokszor a szülők, nagyszülők felháborodnak azon a döntésen, ha a lányuk úgy dönt, hogy nem szeretne gyereket, inkább magának biztosít egy magasabb életszínvonalú jövőt. Fiúknál, férfiaknál ez talán kevesebbszer fordul elő, vagy ha igen, akkor nem kelt akkora megbotránkozást a hozzátartozók részéről, mint a másik nem esetében. Talán ez az önmagunkat inkább előtérbe helyező mentalitás, ami a legnagyobb különbségeket keltheti az előttünk lévő generációkkal. Ők akkor is a családalapítási célt tartották a legfőbbnek, ha ezáltal romlottak az életkörülményeik. Az, hogy valaki bármilyen más életutat tűz ki, első hallásra önzőnek tűnhet. A világhoz való hozzáállását pedig mindenki magával rendezi le, idősebb korára az ember már leélt egy egész életet azzal a beállítottsággal, amit fiatalon megtalált magának, nem fogja tudni most ezt hirtelen semmissé tenni. Ez persze nem ad okot rá, hogy bármilyen szinten bárkinek is beszóljon valaki azért, mert más a világról alkotott képe, vagy más célokat tűz ki magának. Nem lehet senki annyira öntelt, hogy azt higgye, az az egyetlen helyes életút, amit ő bejárt. Illetve érdemes figyelembe venni, hogy jelenlegi ismereteink szerint csak egyszer élünk, ezt pedig mindenki minél elégedettebben szeretné kivitelezni. Az életkörülményeinkkel való elégedettség érzése pedig egyénenként változó. Van, aki akkor lesz elégedett, ha körbeutazott negyven országot, van, aki akkor, ha szerzett egy előléptetést, és van, aki akkor, ha egy egészségesen működő családja van. Senki nem lesz a célok különbségeitől se több, se jobb, csak más.
Az életvitelben talán nincsenek annyira óriási különbségek, hiszen az általában személyenként is drasztikusan eltérő lehet, életkortól függetlenül. Mindig is van, volt és lesz, aki aktívabb életet él, szereti és igényli a mozgást. Mellette pedig változatlanul jelen lesznek azok, akik inkább csak békésen alszanak a kanapén, vagy megbontanak egy zacskó chipset. A tudatosság abszolút nem generációhoz kötött, fiatalon is van, aki borzalmasan egészségtelen életmódot folytat, sőt. És persze idősek közt is rengetegen folytatnak kanapéhuszár életvitelt. Kicsit talán jobban kiütközik ez vidéken, ahol húst esznek hússal és lefojtják házi pálinkával, a koleszterinszintjük pedig üvölt a megváltásért. A nagyvárosokban pedig minden második sarkon bioboltok várnak minket. Persze sok egyéb tényező játszik szerepet egy ember életvitelében, nem lehet mindent a körülményekre vagy a korra fogni. Aki tudatosan szeretne, élni az legtöbb esetben meg tudja oldani.
Sok szempontból lehetne még megnézni a nemzedékeket, rengeteg érdekes kutatás és megfigyelés zajlik ebben a témában, de én most nem taglalom tovább. Bár a szakadék sokszor tátongónak tűnhet idősek és fiatalok között, valójában egyáltalán nem annyira áthidalhatatlan, mint gondolnánk. Persze sosem fogunk úgy beszélni nagyanyánkkal, mint a barátainkkal, és ez nem is elvárás, soha nem is volt. Mindenki éli vígan az életét a saját közegében, és aki egy kicsit is alkalmazkodóképes, az meg fogja találni a hangot akárkivel.
Vig Vivi
