Remegő kézzel, sebes ujjaival megszorította egy utolsó alkalommal karcsú kezeit, majd a szemeit égető forró könnyek ellenére erőtlenül elmosolyodott, miközben a portál vakító fényéből a testét lassan elnyelte a sűrű, végeláthatatlan sötétség.
***
Noah hazafelé menet még mindig érezte Mia kezeinek melegségét a sajátján, sebes ujjainak megnyugtató érzését, hiába sodorta el a melengető érzés nagy részét a hűvös, nyirkos, téli este áporodott levegője. Emlékezett, ahogy a lány finom ujjai az övéit fogták, mielőtt fájdalmas búcsút vettek egyszer, és utoljára. Tényleg így végezné hát? A lánytól távol, egyedül? Lehetséges, hogy megtalálhatja még élete szerelmét? Visszakaphatja valaha is? A maró kérdések keserűen csendültek fel a gondolatiban, holott pontosan tudta, hogy a kérdései egyelőre megválaszolhatatlanok. Ennek ellenére nem hagyták nyugodni a kérdések és mintha a fagyos fuvallat is gúnyos kacajjal libbent volna el fülei mellett.
A szívét elöntő forró emlék érzése még mindig derengett, a remény édeskés folyamként ékelte be magát a félelem és a szomorúság fagyos, éles szilánkjai közé,- melyek minden lélegzetvétellel belehasítottak mellkasába,- ezzel engedve a testét fájdalmas gúzsba kötő tehetetlenségen.
Párizs meleg, megnyugtató fényei arany árba borítva tündököltek a város kihalt utcáin, a gyerekek messzi nevetése, mint sóhaj szállt a levegőben. A Pont Alexandre magas gázlámpáinak fénykörei torz, gyönyörű tájat festettek az ott elhaladókról. A lámpákból enyhe hő sugárzott, a földre izzó piros, vakító ezüst, meleg arany fényt vetettek. Az árnyékok különösen világították meg Noah csinos arcát, ezzel szürreális képet festve a fiú finom, éles állkapcsáról és enyhén szétnyílt szájáról. Sötét, dús pillái hosszú árnyékokat vetettek jellegzetes, most azonban különösen kiugró járomcsontjára, a szemei alatt éktelenkedő, az álmatlanságról árulkodó, sötét karikákra.
Vékony ruháin átfújt a hideg szellő, meglobogtatva ezzel vértől helyenként vörösen csillogó fehér, cafatokban lógó ingét, a ragacsos, fekete sártól mocskos, a derekán már lecsúszott sötét farmert és az egykor fekete bőrdzsekit, ami most lustán lógott arrogánsan feszülő vállain.
A dzseki oldalán hosszú, széles vágás tátongott, akárcsak a fiú oldalán, ezzel elcsúfítva az ennek ellenére még mindig drágának tűnő ruhadarabot. Levetette hát, és gyors, egyben hanyag mozdulattal keskeny csípőjére kanyarította a felső ujjait.
Úgy gondolta, a csípős levegő kitisztítja majd a fejében sebesen száguldó zavaros gondolatokat, de ehelyett csak megborzongott, ahogy a fuvallat megemelte aranybarna nyakáról a kusza, a barna minden árnyalatában aláhulló sűrű hajtincseket. Aranylánc villant nyaka körül, zafírkék szemeiben visszatükröződött annak meleg fénye.
Tél közepe volt már, a hídon a víztócsákban dér apró darabjai csillantak ezüstös fénnyel. A hideg levegő még egyszer belekapott lenge öltözetébe; felgyorsította hát lépteit, a dzsekije zsebéből kihalászott egy csillogó tárgyat, majd futva indult tovább a fényárban úszó hídon, a kivilágított tér felé a híd másik oldalán, a viktoriánus épületek fergetege felé, miközben egy gondolat kezdett formálódni a fejében.
Megkeresi Miát.
***
A lány aranybarna szemeiben drágakövekként csillogtak az átlátszó, fényes könnycseppek, de a keze már nem remegett, ahogyan a pulzusa is lelassult, légzése alig hallhatóvá szelídült.
Körülnézett, és egy nagy teremben találta magát. A padlót gondos sorrendben váltakozó vörös- és fekete márványlapokból váltakozó minta borította, amin a szerteágazó torz repedések, mint sebek húzódtak. A termet magas, szintén márvány – bár ezúttal gondosan megmunkált, ókori motívumokkal sűrűn díszített, idős – oszlopok tartották, az aljukon kiszélesedő, elegáns talapzattal. A díszterem világos falait kanyargós kiszögellések, fényes, üvegből csiszolt lámpák ékesítették, rajtuk arany mintával, amik most nem többet, mint enyhe derengést árasztottak magukból. A helység hátsó felében, a félhomályba burkolózva, egy üvegasztal öltött formát, melyet két, gondosan faragott, művészi Angyal tartott. Arcukon gyötrelem és büszkeség, kedély és az évszázadok mélységes mély szomorúsága volt látható. Az asztal fölött hatalmas, fejedelmi csillár lógott alá magasztosan, a halvány fényt visszatükrözve, ezáltal milliónyi apró fényes pontot vetítve a terem számtalan pontjára, világította meg az opálos termet.
A díszterem üres volt, az állott levegőben a csend, mint súlyos függöny nehezedett a lányra. Hallotta lépteinek súrlódó hangját, szívverésének hangos zakatolását. Lassan elindult az asztal felé, óvatosan lépkedve a törött márvány járólapokon.
Gondolataiban elmerülve tanulmányozta a finom kéz faragta alkotmányokat az asztal alatt, amikor akárcsak a füst, jelent megy egy földgömb az asztalon. Mintha pennával húzták volna oda, lassan vékony, arany vonal rajzolódott ki a térképen összekötve azokat a megjelölt pontokat, ahol a lány járt az elmúlt 3 hónapban.
Halk, surranó hang, majd játékos, hátborzongató kacagás hangzott fel a háta mögül. Kimérten megfordult, de senki nem volt mögötte, csak a fény gyenge sugarai játszottak a márványlapokon.
A sarokban azonban egy emberi alak kezdett lassan testet ölteni. Az árnyék egy magas, szőke hajú fiúhoz tartozott, kinek kék szemei, akár a fagyos téli táj kémlelték őt. Vállai Noah-éval ellentétben szélesek voltak, fekete ingbe bújtatott izmos karjai lazán lógtak vékony dereka mellett, le, egészen keskeny csípőjéig, melyen fekete farmer feszült. A sötét színek üvegesebbé tették a tekintetét, világos bőrét fakóbbnak mutatták, mint valójában volt, arca márványra hasonlító vonásait megkeményítették, pengeéles mosolyát kihangsúlyozták.
Ahogy Miára vigyorgott, a szemében valami sötét, gonosz villant, de olyan gyorsan tűnt el, ahogyan megjelent.
Kéksége ellenére sötét szemei voltak-, amiben éjfekete pupilláját a kék minden árnyalatában tündöklő íriszétől egy ezüst csík választotta el-, amik mély alagutakra emlékeztettek, akár a Pokol végeláthatatlan mélységei… Szemében érdekes, zöldes, barnás, ezüstös árnyalatok véltek megjelenni.
A fiú megvillantotta hideg mosolyát, egy tőrt húzott elő a háta mögül és kecses fürgeséggel, akár egy ugrásra kész macska, megindult felé, kezében az acélszínű pengével, amin megcsillant a holdfény vészjósló fénye.
***
Éles kattanással záródott be Noah mögött lakásának régi ajtaja, a lakatok éles csilingeléssel csúsztak a helyükre.
A fiú lakásában, mint most is, káosz uralkodott. Az ágyon koszos ruhák hevertek, a földet könyvek, ruhák és fegyverek széles választéka lepte el. A lakás jó ideje nem lett kitakarítva, de nem azért jött, hogy a rumlival foglalkozzon. Felkapott egy kindjalt és egy tőrt a földről, becsúszatta a derekán lógó fegyverövbe, majd a lakás túloldalán húzódó fal felé vette az irányt.
Nem is bánta, hogy rendetlenség volt a szobájában, mert így legalább mindent megtalált anélkül, hogy azt keresni kellett volna.
Szakadt ruhái csúf látványt nyújtottak karcsú, erős testén, így hát kitérő gyanánt az öltöző felé vette az irányt. Letörölte a vért az oldaláról, lehámozta magáról, ami megmaradt az ingből, majd egy kényelmes, meleg kék pulóver után nyúlt a modern fehér szekrény tetején.
Sáros fekete farmerét egy hasonló kaliberű, ellenben tiszta darabra cserélte, mielőtt visszaindult volna a fal irányába.
Világos tónusú lakása egy hosszú folyosóból állt, halványszürke falakkal, ahonnan mindkét irányba hálószobák sokasága nyílt invitálóan, pasztellszínű falakkal, fehér ágyakkal és égszínkék fürdőszobákkal. A folyosó egy terebélyes szobába szélesedett, ahol egy plazmatévé fekete képernyője díszelgett, előtte kényelmes, világosbarna bőr kanapéval. A TV mellett jobbra, azonban éteri, szürreális fényt sugárzott egy portál a fehér, kopár falon. Az átjáró körvonalait vibráló, neon csíkok jelezték.
A fiú megérintette őket hosszú, csontos ujjaival, majd hirtelen mozdulattal átlépett rajta, teste körvonalait elhomályosította a ragyogás.
***
Az ismeretlen fiú felemelte a pengét, de még mielőtt lesújtott volna a lányra, egyszerre vakító fényesség árasztotta el az elegáns termet és egy fiú teste rajzolódott ki fegyverrel a kezében.
Je t’aime pour toujours.
