Hangtalan sötétben száguld egy vonat,
Nem tudni a sín szegeit ki verte.
Simán siklik, nem ráz alant,
Egy kocsit húz, ablaktalant,
Légtelen űr fröccsen körötte szerte.
Fut a vagon, szűk és árva,
Abba vagyunk mi bezárva.
Büdös kanóc füstöl a mennyezetről, Van, aki idegesen leül s feláll. Társával nem beszélget el, Csak szűntelen arra figyel Jön-e az állomás, ahol majd leszáll. Nem látnak ők semmi szépet, Csak az üres messzeséget.
Szánalmas kis zsámoly áll a sarokban,
Néhány alak közt vad tusa dúl érte.
Törik a csont, csattan, reccsen,
Hogy az egyik ráülhessen,
Már nem tudják, őket erre ki kérte.
Ki a zsámolytól hívást hall,
Nem gondol az állomással.
Kecskelábú asztalkánál kártyáznak Néhányan. Nem kell étel, nem kell ital! Vérszemük, mint hús a csontra, Úgy tapad rá a lapokra. Egy az esély, s csak az nyerhet, aki csal. Markába néz, máshova nem, Nyereménye néhány babszem.
Néhányan a szálkás padlót súrolják,
Izzadnak, mint napon a zsírszalonna.
„Hátam sajog, térdem veres,
Csak így leszek becsületes.”
Szemüket nem emelik a plafonra.
Poggyászuk nő súlyos kőből,
Ők szállnak le legelőször.
Leemeli fedelét a dobozról,
Belenyúl, és érzi, ott semmi nincsen.
Kezét csuklójára fonja
S lelkesen kiáltva mondja:
„Íme, hát megérintett az Úristen!”
Bevette a mákpirulát,
Hát a falon ablakot lát.
Szemükben a szeretet dühe lángol,
Haraggal ütik, verik egymást vakon.
Csupasz deszkát mutogatva
Mindegyikük bizonygatja,
Ő lát csak igazán ki az ablakon.
Mind erős nyugtatón élnek,
Épp ezért ők sosem félnek.
Néhányan a földön ülnek csendesen,
Egyikük arca merev, mint a márvány.
„Nem kellenek vigasz-borok!”
Tiszta, józan fejjel szorong,
A rossz plafonra nem bűvöl szivárványt,
Nem hiszi a piszkos sárga
Állomáson bárki várja.
Ő lesz az majd, aki elsőként felkél, És ültéből szomszédját is felrántja. Táncol, szeret, nem vágyik bért, Megharcol a szabadságért, Nem hisz semmit, amit nem tud, s nem bánja. Zárt ajtónak hátat mutat, S élvezi a vonatutat.
Együd Beni
