Valamikor hajnali egy óra tájában az égen ékkőként csüngő félhold úgy döntött, szigorúan elhessegeti az előtte lomhán, s hallgatagon alva kerengő felhőt, hogy az ketté osztódva folytassa útját észak felé, s utat engedjen az ő méltóságteljes, ezüstösfehér fénysugarának, melyet ugyan a vakító napból lopott, ám ezt pimaszul elhallgatta, csak úgy, mint minden élő és holt az ő titkaikat eme erdő lombjai közt.
Egy holló rekedtes, s gúnyosan lenéző, károgó hangjára ébredtem. Óvatosan kinyitottam szemeimet, ám körülöttem éppen oly ismerős, s várakozó sötétség honolt, mint mikor aludtam, éppen oly mélyen, s álmatlanul, mint az azt megelőző, s az azt megelőző éjeken, esztendők századokig visszatekintő, soha szűnni nem akaró spiráljában. „Érdekes…” – gondoltam, miközben kissé álomittasan fordultam jobbra-balra az érzékektől, s érzelmektől mentes, szűk térben. – Érdekes… Az előző éjjel, mintha szomorúan hajtottam volna álomra a fejemet… Ám, még sohasem láttam a katedrálist kívülről… Kimegyek, és körülnézek az erdőben, az majdcsak felvidít.” Felsóhajtottam, s hagytam, hogy furcsán, ám szokásos módon dermesztő, hűvös leheletem belengje az engem övező, ébenfa oldalfalakat. Felnyitottam a keskeny doboz fedelét, s minden erőmet latba vetve félretoltam az engem a külvilágtól elzáró sírkövet, félretoltam, éppen oly nyugodtan, s beletörődötten, mint az azt megelőző, s az azt megelőző éjeken, esztendők századokig visszatekintő, soha szűnni nem akaró spiráljában. Lassan elmosolyodtam, gondolva, egy új, izgalmas nap várhat rám, ezernyi csodájával, harmatos füvével, s örökkön örökké beköszöntő őszével. Kipihenten feltápászkodtam, s pajkosan, szürke füstté válva suhantam át a sírok felett, mint azt minden valamire való kísértet tenné minden áldott nap, halála órájában és percében.
A holló szeszélyesen felreppent a holdfény által hosszú árnyékot húzó, romos fal mellett, melyen egy félig letört, mohos kereszt foglalt helyet, és a valaha díszes boltív egyik szobrára szállt, kihívóan nézve a szemembe, s károgva, mintha csak azt várná, menjek, kövessem az utat, amerre vezet. Egy percig vonakodva fürkésztem gondolatait, végig futtatva rajta reményteli pillantásomat. Füstből most ismét emberformát öltöttem, s megkíséreltem leporolni évek óta ugyanúgy piszkos öltözetem, ám ahogy ötven, száz, száztíz, kétszáz és háromszáz lepergett esztendő óta, most sem jártam sikerrel. Ismét a madárra vetettem tekintetem, amely azóta is helyét el nem hagyva ingatta apró fejecskéjét ide-oda, szemlátomást várakozva rám. Vígan mosolyra húztam szájamat, s figyeltem, ahogy sürgető károgásba kezd újra, majd egy szajkó is csatlakozik hozzá, mely fürge, kecses szárnyacskáival int felém, vadul csiripelve. Kacagva perdültem meg, további szárnysuhogást hallva, s a szoknyámat meglebegtető szelet felkavarva közelített egy egész hadseregre való fülesbagoly, erdei pinty, fakopáncs, cinege, vörösbegy, szürkebegy, szalonka és csuszka, szertelen vijjogással, huhogással, s magas hangú csiviteléssel tarkítva az általuk létrehozott színes, káoszi, ám rendezett, sokszínű kavalkádi sorokba szedett, szabályos köröket szárnyaikkal verdesve előrehaladó hurrikánt. Fiatalon elhervadt szívemnek oly kedves, éles hangjuk betöltötte a teret, s végtelen éteri suhogásként verődött vissza a fák ágaival, s indákkal benőtt, omladozó katedrális díszes belső teréről.
A madársereglet különös, kicsapongó, s csattogó muzsikája egyre lassult, majd hirtelen újra gyorsult, mint ahogy szárnyaik verésének surranó, halk üteme is. Ugyan tudtam, hogy szárnyaik által kavart vihar nem tudja elrepíteni megviselt kalapomat, azonban mégis egy pillanatra a fejemhez kaptam, hogy megnézzem, a helyén maradt-e, majd gyorsan utánuk szaladtam, szertelenül integetve és kiáltozva, hogy hangom hadd keveredjen az ő ártatlan, édes szimfóniájukkal. Bolondosan elmosolyodtam, s egy pillanatra behunyva szemeimet, varjú alakot öltöttem, hogy csatlakozhassam díszes menetükhöz. Immár apró, karmos lábaimmal elrugaszkodtam a földtől, s felszabadultan reppentem fel közéjük, egy röpke pillanatig úgy érezve, rátaláltam a családomra, egy csapatnyi tiszta, jólelkű lényre, mely feloldoz ólomsúlyú kötelékeimből. Diadalmasan hagytuk magunk mögött a katedrálist, s vesztünk bele az égbe szökő fák árnyas rengetegébe. Tücskök ciripeltek, denevérek repültek el mellettünk, apró rovarokra vadászva, s az avarba hullott levelek tompa neszezése közt egy-egy pihenést, s fáradalmat nem ismerő sündisznó motozott. Egy kitaposott ösvény mentén ezernyi szentjánosbogár rajzott el, pislákoló fényükkel világítva, mintha naivan azt gondolnák, foszforeszkáló mivoltuk valamit is számítana az éj végtelen feketéjében.
Ahogy az idő nyikorgó fakereke tovább, és tovább gurult, úgy merészkedtünk az erdő sötétebb, távolabbi zugaiba, ahol a fák és a bokrok már egészen új történetekről regéltek, a gombák másféle kalapokban díszelegtek, s a harmatos fű illata is egészen más volt. Mélyeket lélegezve szeltük át a leget, s halványan látni kezdtük, ahogy valahol a messzeségben egy óriási kőhalmaz áll, kissé tán ismerősen, bár nem sejtettem, honnan. Hirtelen belém hasított a különös vágy, hogy közelebbről megnézhessem, vajon mi volt eme hívogatóan ismerős, ám mégis taszítóan idegen kőrakás. Huhogó, károgó seregünk egyre közelebb és közelebb ért, hogy már csupán alig választott el minket bárminemű távolság. Ahogy lassanként pirkadni kezdett, felségesen búcsút intettünk a fényt magából makacsul kitiltó rengetegtől, összes madarával, mókusával, bogarával, növényével, s keresztül-kasul száguldoztunk az enyhe szellőtől lágyan hajladozó facsemeték közt. Szárnyas barátaim oldalán lassanként ereszkedni kezdtem, míg a kőrakás már alig csak egy köpésnyire volt, végül teljesen kibontakozott előttem, s tisztán láthattam, mi volt az. Hirtelen irányíthatatlanná váltam, s már nem tudtam befolyásolni utamat. Szánalmas, fájdalommal teli károgás szakadt fel belőlem, s, mint a galamb, amit meglőttek, zuhantam le az égből, egészen a katedrális kriptája fojtogató, komor csendjének mélyére. Lábaim megnyúltak, szárnyaim helyére ismét szaténruhába bújtatott karok nőttek, s csőreim posztjára cserepes, sírásra álló ajkak álltak. Az összes fülesbagoly méltatlankodva huhogni, az erdei pintyek megvadulva csiripelni kezdtek, a fakopáncsok fejcsóválva megszólaltatták különös kereplőjüket, a cinegék sajnálkozva pityeregtek, minden vörösbegy, szürkebegy, szalonka és csuszka pedig gyászharang helyett gyászcsengő módjára szólalt meg, siratva eltávozásomat körükből. Sírva felkiáltottam, s két karommal próbáltam utánuk nyújtózni, de hiába minden erőfeszítésem, többé már nem tudtam varjúvá lenni, hogy befogadjanak maguk közé. Kétségbeesetten, haragosan és elkeseredetten vetettem le magamat az eltolt sírkő érdes, mohos felületére, s soha nem hallott keserű, reményvesztett ordítás jött ki a torkomon. Az erdő szélén álló falu lakói pedig bőszen mesélnek, s cifrábbnál cifrább legendákat szőnek a minden pirkadatkor elhangzó túlvilági üvöltésről mely kivételt nem téve, négy óra harminchat perckor megrengeti a lombokat, s kószáló, kivetett fuvallatként járja útját a néma fák között.
Nemrég múlt éjfél, s új hajnal köszöntött az indák által rejtett, mohos katedrálisra. Egy holló rekedtesen, s gúnyosan lenéző, károgó hangjára ébredtem. Óvatosan kinyitottam szemeimet, ám körülöttem éppen oly ismerős, s várakozó sötétség honolt, mint mikor aludtam, aludtam, éppen oly mélyen, s álmatlanul, mint az azt megelőző, s az azt megelőző éjeken, esztendők századokig visszatekintő, soha szűnni nem akaró spiráljában.
Tóth Anna
