Nürnberg város közepén, a piactértől nem messze egy hatalmas, magas rúd áll, melyet maga részéről minden tisztes állampolgár elkerülne, ám, ha más áll alatta, a kétszínű nép máris csodálva nézi.
A bitófa kétségkívül már száz meg száz, a törvény ellen vétőt látott vendégül, vaskarjával végül mégis az igazságnak engedelmeskedve, s halált hozva annak megszegőire. Most is tengernyi tömeget vonzott magával, ami részben a hóhér, és a legújabb elítélt jelenléte, másvégről pedig a hűvöst adó fák árnyéka miatt döntött a maradás mellett. Az egyre gyülekező nép között pedig hanyagul egy almát majszoló fiatalember – lehetett tizenhat-tizenhét esztendős – sétálgatott, nem törődve a rá, cipőtlen, piszkos lábára, s rendezetlen külsőjére vetülő, bíráló pillantásokkal. Egy magas tölgy, vagy gesztenyefa tövéhez telepedett le. Úgy tűnt, puszta becsmérlésből nem tekint a most már vad pletykákat, mendemondákat szövő, s nyugtalanul, hullám módjára izgő-mozgó tömeg felé, ám, mikor megunta a rá-ráröppenő szúnyogok, s pillangók társaságát, mégiscsak megnézte magának, miért a nagy felhajtás, morajlás. A hóhér mellett egy fiatal, tán csupán tizennégy esztendős leányzó állt, akinek, legalábbis úgy tűnt, gyönyörű, világos szeme meg sem rebbent a mögötte magasodó, vén akasztófa láttán. A helyi bíró lassan, komótosan – amennyire méretes sörhasa engedte – lépkedett fel melléjük, majd kigörgetett egy hosszú irományt, s hosszú, fekete szakálla alatt fennhangon megszólalt. „Többször megismétlődő tolvajlásért, továbbá boszorkánytevékenység folytatásáért Carolin Feldmann a mai nap folyamán, 1446. év, október 28. napján, délelőtt kilenc órakor kötél általi halálra ítéltetik…” A fiút azonban felettébb csekély mértékben érdekelték a bíró szavai, elméje másfelé kalandozott, s már a bűnösnek ítélt fiatal teremtést kezdte pásztázni, megmagyarázhatatlan, hirtelenül jött sajnálattal és csodálattal.
Fekete, hullámos haját úgy fújta a szellő, akár a vad vihar borzolja a hullámokat, kék szeme, mint a jég, hideg, mégis fenséges, s fehér arcán terpeszkedő száznyi szeplő, akár a szétszórt, aranyló homok. „Pedig olyan ártatlan… fiatal és gyönyörű…” – gondolta magában, majd kisvártatva ismét kizökkent fantáziálásaiból. „De bizonyára valami oka kell, hogy legyen. Sem a tolvajlás, sem a boszorkányság nem tréfa.” Azzal tekintete újfent visszavándorolt a való világba. Váratlanul egy éjfekete macska surrant át a tömeg és a bitófa között, majd kecsesen letelepedett legelőre. A hajlékony, szinte virtuóz mozgású kandúr láttán a lány arcán egy enyhe mosoly futott át, majd hirtelen észrevette, hogy a bíró éppen őt méregeti, sötét kis disznóéra hajazó szemeivel. „Utolsó kívánság?” – érdeklődött szűkszavúan. „Igen, kérem.” – mondta az ifjú elítélt, csilingelő, révedező, s némileg megvető hangon, úgy tűnt, szándékosan próbálja bosszantani a bírót. „Azt a kis macskát szeretném megsimogatni, ott az első sorban.” A férfi szemét forgatva felsóhajtott, majd épp felkérte volna az állatot maga mellé, amikor a lány ismét megszólalt. „De úgy, hogy maga fogja meg. Szeretnék egy utolsót szórakozni.” A bíró bosszúsan felmordult, és fenyegetően rázta felé az öklét, de a lány erre csak felkacagott, majd önelégülten csettintett, és várakozóan a macska felé mutatott – már amennyire ez összekötött karokkal lehetséges. A bíró valamit suttogott a hóhérnak -aki beleegyezően bólintott- majd eleget téve a Carolintól kapott feladatának, leugrott – pontosabban puffant – a porba, és a macska felé vette irányát. Hirtelen éles füttyszó hatolt a fülébe, s még fel sem eszmélt, mikor meglepetten látta, hogy a jószág bizony elszelelt.
Dühösen felkiáltott, és kövér pocakja hetyke pattogásának kíséretében a nyomába eredt. Egyre türelmetlenebbül pisszegett az állatnak, ami erre rá sem hederített. Mit ne mondjak, nevetséges látvány volt a haragtól vörös fejű, pihegő, fújtató és rotyogó nagyméltóságú nürnbergi bíró, aki egy macskát üldöz, egyedi szitokszókkal áldva meg a bitófa előtt kacagó fiatal lányt. Végül mégiscsak győzedelmeskedett, s óvatosan felemelve a teremtményt, visszadöcögött eredeti állóhelyére, s megvető pillantással az elítélt kezébe adta. Az angyalarcú, bűnözőnek titulált lány fekete, bodorodó haja a szeme elé hullott, amint a macska pajkosan megragadta egy fürtjét, valamit suttogott az állatnak – ami csodák csodájára egyfajta bólintásszerű fejmozdulatot imitált – majd elengedte, s egy elegáns lépéssel a hóhér felé fordulva, elszántan várta a sorsát.
Három nappal később
A város rendkívül hűvös reggelre ébredt. A nap csupán néha-néha pislákolt elő a fátyolszerű ködtakaró mögül, akkor is csupán távoli lámpásként egy-egy percre megmutatva magát, majd ismét átadva a helyét az imént említett, párás, nyirkos ködnek, s a simogatva suhogó szélnek, mely vadul lejtett táncot a lehulló vérszín őszi falevelekkel. Az ifjú nehezen ébredt, s álmosan gyűrögette szegényes vászon ruháját, mely már vagy egy jó hónapja nem került kimosásra. Felragadott egy kis darab fát, és a bicskáját, kivett az ágya mellett heverő kosárból egy friss körtét, és kipattanva lószőrtakarója öleléséből, útnak indult a vásárba.
Az utcán a szokásosnál jóval kevesebb ember ténfergett, pontos szám szerint négy, akik türelmetlenül társalogtak egy kofával, majd, miután kaptak egy fél zsák burgonyát, ők is elégedetten távoztak. A fiú felnézett az égre, ahol egyre sötétebb felhők kezdtek gyülekezni, majd örvényszerű kerengésnek indultak, s útjára bocsátották első esőcseppjeiket. Festői látvány volt a sok-sok borostyánnal befutott ódon kőfal, melynek minden apró vájatában megültek a cseppek, s a békésen fodrozódó vizű intarziás márványszökőkút tetején a sárkány vízköpők, amik pikkelyein csendesen kopogott az eső. Beült egy ház ereszének takarásába, s nyugalmasan farigcsálni kezdett. Egy félóra múlva letette művét, halk sétára indult, majd kis idő elteltével épp a szökőkút padkáján heverészett, és behunyt szemmel hallgatta az ég pár pillanatnyi dörrenéseit, s az egyre erősödő eső kopogását. Láthatóan nem zavarta, hogy vizes lett, sőt, mintha még élvezte is volna. Végtelen nyugalom járta át elméjét, s talán élete legjobb napja volt az, üres utcáival, s lélektelenségével. Milyen kár, hogy az utolsó is…
Halvány mosollyal az arcán fölállt, s a bódéjában tébláboló kofa felé vette az irányát. Magas, sovány ember volt, s látszott rajta, hogy napokig nem részesült alvásban. „Keres valamit, fiú?” – dörrent rá mély hangján. „Miért nincsenek itt emberek? Hiszen ma vásár napja van, általában akkor tolonganak…” A kofa megvonta beesett vállát. „Félnek. Tudja, sok furcsa dolog történt az elmúlt két-három napban…” „Mégis milyen dolgok?” „Én nem hiszek az effélében, de… szellemekről beszélnek. Pontosabban egyről. Carolin Feldmannéról.” „Akit néhány napja kivégeztek? Olyan fiatal volt még, alig, hogy a tizennégyet betölthette, bőven megérdemelte volna az életet.” „A városi tanács nem így gondolta. Vigyázzon magára, fiú, ha szellemek nem is léteznek, de furcsa dolgok tudnak történni. – mondta a férfi, s visszatért a gyümölcsök és zöldségek rendezgetéséhez.” Az ifjú lassan elfordult a bódé felől, s fejcsóválva beleharapott a kezében tartott körtébe. Ismét elment a szökőkút mellett, a csendes, kihalt utcákon elindulva lassanként maga mögött hagyta a főteret. Végig rótta a magas épületekkel övezett, szürke utcaköves sikátorokat, s fel-fel pillantva az égre várta, hogy az el nem csendesedő cseppek végicsordogáljanak az arcán és kócos szőke haján. Egy fertályóra múlva szemei előtt kibontakozott a fülledt párába burkolt kopaszodó fás terecske, melynek közepén magasodott az álnok bitófa. A fiú, mintha, valami varázslat bűvkörébe vonódott volna, lépdelt el előtte, az eső kopácsolása egyre halkabban jutott el füleiig, s mindent beburkoló pára őt is kabátja alá vette. Az idő, mintha megállt volna a lélektelen, fojtó csöndbe takarózott kis téren. Még percekig bolyongott a kivégzések után itt-ott véresen maradt köveken és gallyakon, mikor hirtelen egy hangot hallott. Megperdült a tengelye körül, de nem látott senkit. Suttogás szerű hang volt, olyan csontig hatoló, dermesztő fajtából, amitől még a levegő is meghűl egy pillanatra. A fiú nem értette a szavakat, elnyomta a zápor és a szellő suhogása. Árgus szemekkel kémlelt körbe, ám még mindig nem lelte a hang tulajdonosát. A sustorgás váratlanul elhalt, s a bitófa először halványan, majd egyre erősebben tündökölni kezdett, valami túlvilági, fehéres fénnyel. Az ifjú tágra nyílt szemekkel közelített felé, érdeklődően, mégis óvatosan. A bicskáját, és az általa faragott kis figurát lassan becsúsztatta a zsebébe, s szünet nélkül figyelte tovább a fényjelenséget. A hurok egy szempillantásnyi ideig, mintha meglibbent volna a süvítő szellőben, majd megállt, s ismét nyugodtan lógott lefelé. A suttogás felerősödött, s a fiú lassanként egy sötét árnyék körvonalait vette észre, mely delíriumos délibáb módjára lebegett, s hullámzott a vakító csillámlás mellett. Egyszerre tűnt közelinek, és távoli, megfoghatatlannak, hiába volt ott, mégis, mintha egy másik, égi világból jött volna, magányos fekete foltszerű lényével. Amint a bitófa körüli fényglória tündöklő ragyogása alábbhagyott, az árnyalak fokozatosan egy ember formáját kezdte el felvenni, s végül egy, a földön ücsörgő kislány testében állapodott meg. A fiú lassan közelített felé, s mikor egészen közel ért, a kislány felé fordította az arcát. Előbbi meglepetésében kishíján hanyatt esett, ugyanis rögtön felismerte a sápadt, szeplős ábrázatot, s kétség sem fért hozzá, Carolin Feldmann ült előtte a porban.
„Ugye, hatásos belépő volt?” – kérdezte, s ráérősen feltápászkodott. Az ifjú hitetlenkedve bólintott, majd alig hallhatóan megszólalt. „Mégis hogyan? Hiszen láttam, és mindenki látta, hogy meghaltál.” „Úgy van.” – felelte a lány. „Azonban vajon azt is látta-e mindenki, ahogy egy fekete macska surran át a tömeg és én köztem? Nos, ismered a mondást, a fekete macska balra megy, balszerencsét, jobbra megy, jószerencsét hoz… A tömeg előtt balra szelte át az utat, előttem meg… jobbra. Ők szenvedést és halált kaptak, én meg azt a megtiszteltetést, hogy ezeket okozhatom, persze… csupán bosszúból, amiért megöltek. Azonban, ne is szaporítsuk tovább a szót, hisz mindkettőnk jól tudja, egy kísértetnek mindig kell egy első áldozat, akit az őrületbe kergethet, puszta jelenlétével, tehát…” „Tehát?” „Vállalkoznál eme nemes szerepre?” „Még mit nem. Miért pont engem választanál?” „Mert úgy tűnik, te vagy a megfelelő alany. És most – mondta, miközben megragadta a fiú kezét. – Még a végén elkésünk. Ugyanis mindenkinek kell egy játszótárs, az én választásom rád esett. Aztán meg… Be szeretnélek mutatni néhány… ismerősömnek. Rögtön indulnunk kell.” „Mégis hova?” – kérdezte a fiú kételkedve. Carolin édes, csilingelő hangon felnevetett, s őszinte mosollyal az arcán – tán épp ettől voltak olyan rémesek az akkor következő szavak – a szemébe nézett, s vékony, fiatal hangján szólt. „A pokolba.”
Egy éles hangú kakas rikoltása hatolt a mély csendbe. Az ifjú verejtéktől csatakosan ébredt az ágyában, s szinte lihegve és fújtatva nyugtatgatta magát. „Az egész csupán egy rémálom volt… Egy álom, semmi más! Micsoda megkönnyebbülés!” Majd – immár a valóságban – lefejtette magáról a takaróját, s felvett az ágya alatt heverő kosárból egy körtét, majd éppen indult volna a piactérre, mikor egy vékony, gyermeki hang szólt a sötét szoba sarkából. „Indulunk már?”
Tóth Anna
