Sziklaormon meg-meg bújva,
Erdő fáit kéjen fújva,
Suttogva és sustorogva
Él Szépséges Szél Szeléna.
Pajkos nótáit dalolva
Hajakat meg lobogtatva
Sikolyt, kacajt messze fúva,
Él ő szende némaságba’.
Szél hátán jő, szél hátán megy,
Lebegve jár, hiszen ő egy
Kecses tünde, inkább nimfa,
Ég, s felleg dalát hűen fújja.
Szél Szeléna fürgén villan,
Szempillantás, huss, elillan,
Kacag egyet, s ha kedve tartja
Ég viharját megkavarja.
Mint az őrült, hahotázik,
Két kezével hadonászik,
Dehogy őrült, csupán játszik,
Szellő szárnyán égre mászik.
Fényt eszik és leget iszik,
Csalfa leány, sokan hiszik.
Hisz kit egynap nagyban bájol,
Másnap tolja el magától,
Szívét nyerni lehetetlen,
Próbálta már sok esetlen.
Akár gróf, vagy épp gazdag lord,
Akár vidám, avagy épp mord,
Nem kell neki többre senki,
Csupán futóan szeretni.
Aztán mintha lelke szállna,
El, egy messzi másvilágba,
Üldöz tenger szakadt szívet,
S keres még egy alás hívet,
Kényeskedve közel hívja,
Őt is kéjen elhajítja.
Így ment ez, hosszú napokig,
Napokig, és hónapokig,
Hónapokig, és évekig,
Egészen aznap éjjelig…
Aznap éjjel álmot látott,
Forrón égő tűzvirágot,
Annak pedig minden szirmát,
Rajta csüggő lángnektárját.
Vízből termett holdfogaton
Dalia jött ezer lovon
Tűzvirágát szakajtotta,
Éjszakába elnyargalva.
Aztán lassan reggeledett
Szél Szeléna ébredezett
Felébredt és penderedett,
Szél oltárán táncot lejtett,
Mosakodott, ruhát öltött,
Mennyekhez víg ódát költött.
Cipellőit felaggatta,
melódiát dalolgatva,
Fürgén szelte át az erdőt,
Felvidítva bús tekergőt.
Ám hogy álom való legyen,
S történetünk végre leljen,
Tenger partján olyat látott,
Megérte az ámulatot:
Víznek tükrén délceg ifjú,
Olyanhoz nem volt hasonló,
Szeme fehér, mint a szűz hó,
Haja selymes, mint a hűs tó,
Lépte könnyed, mint az álom,
Ajka csókot megkívánjon.
Szél Szeléna odalibben,
Térül-fordul; senki sincsen,
Senki sincsen körülötte,
Ifjú tehát felé inte’.
Babonázva közelebb lép,
Megérinti tenger tükrét,
S míg a tenger fodrozódik,
Izgalma felfokozódik.
Ifjú kezét gyengén fogja,
Szavait fülébe súgja,
Kihívóan szemébe néz,
Ajka akár az édes méz.
Így álltak ott azok ketten,
Egymásba szerettek menten,
Testük-lelkük egyé olvadt,
Szerelmük volt a friss harmat.
Körülöttük víg kabócák
Muzsikálták halk dallamát,
Halk dallamát szenvedélynek,
Szenvedélyes szerelemnek…
„Kedvesem” szólt Szél Szeléna,
Hangját a lágy szellő fújta
„Nem tudnálak hagyni soha,
Helyem mégis égben vala…
Attól félek, ha elválunk,
Egymásra már nem találunk,
Én nem bírnám elviselni,
Szerelmünknek véget vetni.”
„Kedvesem” szólott az ifjú,
Hangjában a keserű bú
„Én sem hagyom, hogy elváljunk,
Összetörjön közös álmunk,
Amíg mindketten nem halunk,
Pecsételje eskü szavunk!
Esküdjünk meg kitartásra,
Akadály átugrására,
Nehézség eltolására,
Szerelmünknek igazára!”
Mindketten elmosolyodtak,
Utolsó csókot váltottak,
Hej’, bánatos búcsúzkodás,
Mint reménytelen lemondás…
Elvált a két árva ifjú,
Lelküket átszőtte a bú,
Éj nap csupán álmodoztak,
Egymás után sóvárogtak.
Hetekig és hónapokig,
Így ment aztán esztendőkig,
Vágyuk lassan már égő lett,
De távolságuk eget vert,
Nem lehettek egymáséi,
Ha hazájuk követeli.
Míg nem egyszer egy hajnalon,
A nap felkelt horizonton,
Arcát mosolyogva tolta
Szél Szeléna ablakába.
Megkérdezte mi bánata,
Boldogságra nem talála.
Szél Szeléna felsóhajtott,
Vad hurrikánt kavarhatott,
Napnak végül kiöntötte,
Min tépődik szíve-lelke.
„Segíthetek” mondta a nap,
„Várd ki, míg új tavasz virrad,
Akkor aztán felhozhatod
Kedvesed, ha úgy akarod.”
Szél Szeléna szeme csillant,
Lelkesen a napra villant,
Hálálkodta, megköszönte,
Elméjét nem bú öntözte,
Felváltotta színes álom,
„Kedvesemet újra látom!”
Aztán a két hű szerelmes
Várakozott, oly kellemes,
Oly kellemes fátyol szőtte
Szíveiket ölelésbe.
Tél kereke lassan forgott,
Nicsak, rögtön tavaszodott.
A két ifjú készülődött,
Egymást várva nézelődött,
A nap azonban feledte,
Miképp ígéretet tett le.
Víz urát nem hozatta fel,
Várva várt nap nem is jött el.
Szél Szeléna reményt veszti,
„Tán nem szeret már.” egyre hiszi,
Míg nem egyszer ablakában
Fel nem bukkan díszruhában,
Díszruhában, nagy mosollyal,
Kedvese egy szép csokorral.
Azonnal egymáshoz siet,
Bánatot rögtön eltemet,
Szenvedélyesen csókolva
Váltva álmukat valóra.
Egymást lágyan becézgetik,
Ürömüket kinevetik,
Pillangók is énekelnek,
Csupáncsak a mának élnek.
Ám boldogságuk hamar tűnik:
Víz urának menni illik,
Hisz földön immár szárazság van
Tó és tenger hiányában.
Rövid percük volt csak együtt,
Ennek vége hamar eljött,
Nap teendőjét elfeledte,
Égről ifjút leejtette.
Szél Szeléna, látványában,
Felkiáltott fájdalmában,
Sírva-ríva utánakap,
Felhők közül villám lecsap.
Minden évben tavasz végén
Egy percük van égnek egén,
Aztán minden alkalommal
Ifjú zuhan kínlódással.
Szél Szeléna aztán mindig
Zokog rajta egész végig,
Könnyeiből esőcseppel
Keveredik el a tenger.
Tóth Anna
