azt mondod tán, hogy a végtelen egy ábránd?
egy érhetetlen cél, a paszúj ami égig ér?
azt mondod hát, a mi világunk vidám?
s lény mi ide tér, boldogságra lél?
tán nem jól értettem, agyamat nem leltem,
de sosem éreztem, hogy egy anya hordna engem.
azt mondod dalolnak a pacsirták?
ágok hajladoznak a szélben?
itt csak az dalol, mi fáj
s ami hajladozik: élet s halál közti létem.
halni kívánsz? ezt kérdem.
hisz mi szeret itt minket?
égi nem tett semmit értem
akaratom, az mi éltet
mind, ki szeret, mi vagyunk,
egy gömbön egyes egyedül
s szeretni kell, csak azt tudunk
mind, megállás nélkül.
Fótyék Róbert
