A fekete fehér filmet bámulva,
Ahogy a jelentek fényesen villogva
Váltakoznak folyamatosan
Butítón csodálatosan.
Az utca fényei, ahogy átszűrődnek a függönyön,
Az ész messze száll egy üstökösön.
“What a wonderful World” szól a rádió,
A vége mégis tragikusan mámorító
A lassan folyó dallamok sem mondják el a fájdalmat,
Amit okoztál mikor széttörted az álmokat
Miket közösen emeltünk a semmiből,
Miközben suttogva beszéltünk a végéről,
Megfeledkezve a valószínűségből
Értelmet nyert dolgok lényegéről.
Mégis, ahogy a cigi csikk leégett a kezemben,
S az összes kép lecsengett az elmémben,
Kiáltanék feléd hogy ne menj messzire.
Mert a végén
Nem jutsz semmire.
De kint még mindig sötét van,
És a csillagok sem ragyognak
Olyan fényesen, ahogy régen villogtak.
Messze, a világ végén se talállak.
Hiába is várnék rád tovább –
Az nem én lennék, hanem valaki más.
Nem érdekel többet hamis ámítás,
Nem várok többet senkitől csodát.
Carpe diem – Élj a mának.
Magadnak legalább ne szabj gátat.
Ahogy a füstöt eregető ajkak össze érnek a sötétben,
Suttogva fedik fel a szembetűnő igazságot,
Egymás ölelő karjában fedezed fel a lelkedben-
Lapuló összes titkot mely sosem láthat napvilágot.
Hisz ha az igazság bevilágítaná homályosodó elméd,
A mából hamarabb holnap lesz mintsem megélhetnéd.
Pásztor Blanka
