Egyszer, valamikor, nagyon régen,
Az idő előtti végtelen időkben,
Állt egy tó, az éter közepén,
Ismeretlen elmék keringtek mélyén.
Nem léteztek, mégis ott voltak,
A tó sem volt való, cseppjei kábítottak.
De láttam, láttam a két szememmel,
Láttam azt, mi nem fogható fel.
Mi nem fogható fel, mert nem is létezik,
Csupán az elmémmel vadul játszadozik.
Megjártam a végtelent, azon is túl mentem,
S még mindig megyek, egy másik végtelenben.
Egy másik végtelenben, ahol nincs elmúlás
Nincs sem élet, sem efféle ámítás
Nincsen ott semmi, de valahogy mégis van
S e helyen létezem, ha létezem ugyan.
A tó mélyén, melyről most meséltem
A végtelen mélyén, a tófenéken.
Keringek örökké, szeszélyes boldogságban,
Fontolgatom, mi való, mia lét valójában.
Ha létezik bármi, s nem csak egy álom,
Melynek varázsát soha nem csodálom,
Vagy éppen örökké teszem, ha épp úgy tetszik,
S ez a látomáskép a tó tükrén révedezik.
Hol a semmi és a minden karöltve léteznek,
Vagy tán nem is léteznek, s a messziben eveznek.
Valahol, egy helyen, ami valóban létezik,
Teljes végtelenben, ott, ott végződik.
Én jártam már ott is, csodálatos volt,
Akár az éden, mely valósan szólított,
Maga felé hívott, karjaiban tartott,
Hej, mennyi szép és jó dolog van ám ott!
Magas fák, termésük édes,
Igen, láttam őket, ez nem is lehet kétes.
Apró lények, csupa misztikum
Életük alig több, mint egy-egy szekundum.
Idejük véges, és pont ez benne szép,
Nem kell látniuk az öröktengerét,
Nem kell látniuk, mert kiszabadulhatnak,
Aztán egy végtelen nyugalomban mulatozhatnak.
Túlvilág – a véges lények így nevezik,
S ők maguk sem tudják, hogy vajon létezik,
Vagy ha létezik is, vajon milyen lesz,
Mindenre fény derül, hogyha úgy lesz,
Már ha lesz lesz, ha lesz olyan egyáltalán,
Ők maguk sem tudják, csak hisznek benne talán.
Igen, ebben a világban minden mulandó,
Csupán ez a helyzet, ez a maradandó,
És sokkal szebb így, mint az őrült végtelen,
Őrült, mert csak az lehet, ki benne ragadt véletlen.
De ebben a világban minden különb volt,
Mindenhonnan ezernyi kis pacsirta dalolt,
Friss levelű fák hajladoztak a szélben,
Mely új nótákat fújt szakadatlan hévben.
Hajtások bújtak elő, majd elhervadtak,
S vártak az új reményre, ismét kihajtottak.
Ez a világ anyaként hordta összes becses lényét,
Mindegyiket szerette, s ez benne az érték,
Ah, de szép is volt itt, ebben a furcsa világban,
Szívesen léteztem volna ott, önmagamban,
Maradtam volna, ha létezett volna,
S nem csupán vad képzeletem szüleménye volna.
Tóth Anna
