ha megmutatom a hegeim,
végig simítasz rajtuk, vagy ellöksz magadtól?
ha feltárom legmélyebb sebeim,
biztonságot érezhetek csókodtól?
ha megerősítem, hogy jól vagyok,
megfogod a kezem, s megkérded, miért hazudok?
ha meglátod, hogy összetörtem,
átölelsz a sötétben, azt mondva; mindegy, meddig maradok?
amikor beengedlek lelkem szakadékába,
megtorpansz a szélén, s visszafordulsz,
vagy beleveted magad mélységébe?
csapdába ejted magad, vagy velem együtt kiszabadulsz?
ha meglátjuk a másik titkait,
megértjük, hogy szerethetőek vagyunk?
ha két száj is érzéseket bizonygat,
megtanuljuk szeretni magunkat?
ha a naplementéhez hasonlítom mosolyod,
az más, mintha a napfelkeltének hívnám?
ha az egész világot némán a hátadon hordozod,
hogy erőt adjak neked az összes mérget meginnám.
tettethetem, hogy minden rendben,
de itt leszel amikor feladom a színészkedést?
“nem vagyok normális” hangok fejedben,
elhiszed, hogy nem én kezdem az ítélkezést?
ha folyton kérdezek, de nem válaszolsz,
ha folyton kérdezel, de nem válaszolok,
ha a szavakkal oltárunkon áldozol,
ha beszélgetésben csöndről álmodok.
mind a ketten összetörtünk,
még a játszmánk legelején.
talán erre születtünk:
hogy táncoljunk a határmezsgyén.
Pásztor Blanka
