November 9.-én tekinthettük meg a Veszprémi Vörösmarty Színházban a Pál utcai fiúk zseniális darabjának egy újabb feldolgozását. Én személy szerint már régebben láttam egy színpadra vitt változatot, mely rendkívüli volt már kisgyerekként is. Hasonló „elvárásokkal” érkeztem, nem sokban különböző átdolgozásra számítottam, de nem sokkal a kezdés után már hatalmas meglepetés ért.
Fantasztikus színészi játékot, nagyszerűen megkomponált jeleneteket és csodás személyiségeket láthattunk a színpadon. Elképesztő módon elevenedtek meg a klasszikus regény szereplői, nagyszerű érzés volt a szemtanúja lenni. Számomra a legfontosabb dolog, ami a legjobban megfogott és kicsúcsosodott, az a jellemek ábrázolása volt. A rendező mesterien kihangsúlyozta a karakterek kapcsolatait, vonásait. Barabás és Kolnay jellemi különbözősége, Ruff Roland és Molnár Ervin alakításában igazán élvezhető módon került a tekintetünk elé, olykor nagyon komikus formában. Az egész nézőtér élvezte kettejük jeleneteit. A második ikonikus páros a két vezető, Boka és Áts Feri, Szelle Dávid és Kátai Norbert játékában került csúcsra. A két vezető szereplése mindig izgalmas történésekkel kecsegtetett, szavaikból csak úgy áradtak az érzelmek. Véleményem szerint a legkiemelkedőbb páros mégis Nemecsek és Boka volt, Nemecsek Ernő személye különösen páratlan. Hihetetlen volt látni, ahogy Havasi Tamás, iskolánk 11.c osztályos tanulója játssza szívből, szívhez szólóan a főszerepet, Nemecsek Ernőt. A két Pál utcai fiú közös kalandjai egy ritka őszinte, tiszta barátságot mutattak be. Az egyének számos bravúros alakítása közül én szintén Nemecseket emelném ki.
Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy talán elfogult vagyok, de ezt meg is cáfolnám, s tanúm az egész nézősereg. A már alapból is érzelemteli jeleneteit a szenvedélyesség és a kiváló énekek tették maradandóvá, amely tulajdonképpen az egész darabra is igaz.
Nem véletlen tehát, hogy amint vége lett az utolsó résznek, az egész nézőtér felállt, s vastapssal jutalmazta a társulatot, majd közösen elénekeltük a Mi vagyunk a grund! című klasszikus Pál utcai dalt. Nekem mindig is különleges volt ez az ének, annyira meghatóan beszél az összetartásról és arról, hogy: „Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért!”. Szinte kézzel tapintható volt a meghatottság, bennem végigfutott az a kellemes belső bizsergés. Én úgy gondolom, hogy mind a nézők, mind a színészek egy-egy életre szóló élménnyel gazdagodtak.
Balog Dániel
