Lehetséges, hogy tinédzserek vagyunk.
A Földön egyedül nyomot nem hagyunk.
Akárhány dühödt könnyet is adunk
Csak üres pillantásokat kapunk.
A változó hormonokra fogják az elme
Kétségtelenül valós gondjait.
Sokszor nem számít mennyit küzdünk vele
Nem fogják kutatni a fájdalom okait.
„Üdv a sorban, úgy tűnik, nem vagy elég egyedi.”
Hogy is lehetnék azok, egy futószalag világban?
Tizenkét évesen a gyerekkort feledni
Próbálva megfelelni másban is mint a sírásban.
A tucat emberek és a megfelelési kényszerek
Igazi traumákkal teljes egyéneket rejthetnek.
A rettegés nyomán elfojtott segélykérések
Meghallgatásai néha mentő csodákhoz vezetnek.
Mégis, ha elmondom mi rejtőzik a szívemben,
Ha felnyitom a rothadó foltokat elmémben
Nem helyezik sajátjukat remegő kezembe
Mosolyogva utasítják vissza végső kérésem.
Ha a szemük előtt utálom meg a testemet
Magamat okolva pusztítom el lelkemet
Mert a támogatást, amit nyújthattak volna,
Megtartották maguknak, pocsékló módra.
Nem kell minden pillanatban mellettünk állni
Hisz ezt senkitől sem lehetne elvárni.
Csupán a figyelem egy morzsáját kérnénk
Talán, ha átölelnél kevésbé félnénk.
Megpróbáltuk egyedül, a sötétben kuporogva,
Gondolva, hogy a magány elég biztonságot nyújtana.
De a birtokunkban lévő tudással beburkolva
Sem hisszük el, hogy a kiút igaznak bizonyulna.
Azt mondom, többé nem félek
De ahogy a tükörbe nézek
Nem ismerem fel az arcomat.
Mi kell ahhoz, hogy észrevedd harcomat?
Egy egész nemzedék kiégett testei
Hevernek előttetek darabokban.
Mégis, a tinédzser sebek hegei
Nem tűnnek elég grandiózusnak.
Pásztor Blanka
