Valószínűleg mindannyian ismeritek azt az érzést, amikor hiába próbálkozol, egyszerűen nincs kedved semmihez. Nos én pontosan így jártam, méghozzá a nyaralásom kellős közepén.
Miután végig dolgoztam a júliust, alig vártam, hogy felfedezhessem a világ különböző pontjait és gyakorolhassam az idegen nyelveket. Első szállásom, nagynéném lakása volt közép Angliában, Sheffieldben. Az általános célom az volt, hogy az ott töltött idő alatt megpróbáljam lecsökkenteni azt a stresszt, amit számomra szociális interakciók okoztak és minél barátságosabb legyek az emberekkel.
Köztudott, hogy mi, magyarok nem állunk olyan jól a kommunikálással, és a nyitással mások felé. Én ezzel tisztában lévén a nyár első felében megpróbáltam minél jobbra fejleszteni a beszédképességeimet saját anyanyelvemen. Néha még turistákat is el kellett igazítanom, de ezen és a magammal való társalgáson kívül nem igen használtam az angol vagy a francia nyelvet.
Első nap úgy döntöttünk, hogy bemegyünk Sheffield belvárosába, mert éppen egy hétvégi Street Art fesztivál volt lefolyóban és érdekesnek hangzott. Sosem fogom elfelejteni azt a csodálkozást, amivel én akkor az angolokra tekintettem. Olyan volt mintha belecsöppentem volna egy filmbe. Az emberek mosolyogtak, beszélgettek, jól érezték magukat, együtt.
Éppen egy festményt nézegettem, amikor odaállt mellém valaki és megkérdezte tőlem tudom-e, hogy milyen szándékkal szervezték ezt a fesztivált. Megfordultam, ránéztem, láttam, hogy beszél, de nem igazán fogtam fel, hogy hozzám szólt. Annyira lefagytam, hogy csak annyit tudtam kipréselni a számon, hogy nem tudom, majd visszarohantam a nagynénémhez és mondtam neki, hogy ennyi szocializálódás elég volt egy napra.
A következő két nap alatt lépésről lépésre egyre jobb lettem a beszélgetésben. A negyedik nap viszont úgy alakult, hogy nem volt semmi meghatározott program, így én oszthattam be az időmet. így volt ez az elkövetkezendő hét minden napján. Ekkor tört rám a kimerültség.
Először nagyon mérges voltam. miért nem tudod azt csinálni, amit elterveztél? -kérdeztem magamtól. De idővel rájöttem, hogy nem segít hogyha még rosszul is érzem magam azért, mert rosszul érzem magam. Úgy döntöttem, hogy hogy a mindennapos teendőim mellett minden napba beleviszek egy- egy kis programot, izgalmat.
Így történt, hogy egyik nap szörnyen unott arccal elsétáltam egy közeli parkba. Amint beléptem, már egy kicsit felvidultam, látván a sok zöld fát. Nem hinném, hogy pontosan szavakba tudnám foglalni azt az érzést, amit akkor fogott el amikor egy velem szemben sétáló nő csak úgy rám mosolygott, minden előzmény nélkül. Úgy éreztem már ezért érdemes volt felkelni.
Ha bele gondoltok abszolút nem egy nagy dolog rámosolyogni egy- egy emberre és még az is lehet, hogy ezzel valakinek jobbá teheted a napját.
Ajánlom kipróbálni!
Kitti P.
