Az utolsó utáni kívánság

Az eső cseppjei csendesen hullottak a girbegurba utcakövek által képzett pocsolyákba, némelyikük élénken csillogott a melegszínű lámpafényben. A környéken tekergő, kusza sikátorokban alig járt néhány lélek, és ők is csak néma magabiztossággal, leszegett fejjel lépkedtek céljuk felé. Az éjszaka sötétjébe lassan beleolvadtak az egyre némább, halkabb épületek körvonalai, a városi szanatóriumban lévő egyetlen, de annál hatalmasabb órában pedig a kismutató lassan közeledett a tizenkettes szám felé. A kissé elkülönülő, földszinti részlegben, egy gyertya lángja mellett azonban nagyon is éber, a külvilággal szöges ellentétben álló vita folyt Dr. Williams, és az egyik kezdő orvosnő között.

– Már mondtam, a halál oka mérgezés. – Szögezte le a messze földön is neves férfi.

– Szívelégtelenség. – Vágott közbe szűkszavúan fiatal kollégája.

– Nade harminchét évesen?

– Akkor valami rejtett betegség. – Makacskodott az tovább.

– Miss Robson! – Csóválta a fejét Dr. Williams. – Miért nem hajlandó elfogadni valamit, ami teljesen nyilvánvaló? Az úr gyilkosság áldozata lett az elmúlt éjszaka. – Majd a szűk terem másik végében heverő ágyra pillantott. – Bár ő maga is sok életet vett már el… – Itt egy kis szünet után folytatta. – Mit mondjak, meg vagyok könnyebbülve… Mindenesetre egy könnycseppet sem hullajtok utána.

Lily Robson arcán egy furcsa, és talán kissé gúnyos grimasz futott át.

– Nade, hogy mondhat ilyet? Még megsérti az érzéseit.

Az orvos ismét az ágyra szögezte tekintetét, és a rajta fekvő férfi szoborszerű, mégis erőszakos vonásaira.

– De kisasszony! Már megint kezdi a zagyvaságait? Ő nem lát, és nem hall minket. Sőt, a külvilágból sem érez semmit. – Magyarázta, de kissé olyan hangnemben mintha egy kisgyereknek mesélne a világ nagy titkairól.

– Honnan tudja? – Vont vállat az orvosnő. – Lehet, hogy most ennek az egész, kétségtelenül nevetséges párbeszédnek fültanúja.

Dr. Williams még jobban összevonta szemöldökét, majd felcsattant.

– Kísértetek márpedig nincsenek! – És ezzel kiviharzott a teremből.

Miss Robson felmordult, megcsóválta a fejét, és leült a kis asztalka mellé. Az óra elütötte az éjfélt, a kongás hosszan visszhangzott a szellős termekben. A nő továbbra is az előtte heverő nyilatkozatokat méregette, merengéséből viszont hirtelen egy hang zökkentette ki. Egy mély, reszelős, hátborzongató, de leginkább ismerős hang.

– Talán nem is sejti… – Suttogta valaki a semmiből. – Milyen okos ember maga.

Lily felkapta a fejét. A szeme tágra nyílt, ám egy pillanatra becsukta azt, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodik. De nem. A hang az ágy felől jött. A rajta fekvő férfi hirtelen felült, fénytelen, fekete haja az arcába lógott, és szinte belefúrta ravasz, átható pillantását.

– Kísértetek ugyanis léteznek. Én vagyok rá az élő… – Gúnyosan felnevetett. – Illetve nem élő bizonyíték. Ugye emlékszik még rám? – Hajolt egyre közelebb és közelebb. – Milyen megható! Az elmúlt éjszaka… Fondorlatos volt, Lily, úgy ám! Egy csepp méreg, a legerősebb méreg. – Majd felsóhajtott. – Igaza volt, csak a bajt hoztam magára, bizonyára ezért is ölt meg. De sosem felejtem ám el az együtt töltött hónapokat! Mi voltunk a legrettegettebb bűnözőpáros! Maga és én. Viszont tegnap éjjel eltörölt a képből! Meghaltam, a lelkem elszállt messzire, megéreztem, milyen az igazi ridegség, az igazi szenvedés… – Mondta, kissé drámaian.

– Elég ebből. – Szögezte le Lily. – Maga még akkor is kegyetlen volt, amikor aludt. Ne játssza el az ártatlant, mert nem az! Különben is, maga csupán a képzeletem szüleménye, ugyan miért jönne vissza kísérteni? – Azzal elindult az ajtó felé, de a szellem egy hirtelen mozdulattal megragadta az alkarját, érintése visszataszító, és élettelen volt.

– Tudja… Van egy utolsó utáni kívánságom. – Suttogta. – Mielőtt eltűnnék a végtelen sötétségben, egyvalamit magammal akarok vinni. Örökre.

„Örökre” Ez a szó még sokáig visszaverődött a mennyezetről, a falakról. A fantom ekkor olyan közel hajolt hozzá, hogy Lily szinte érezte, a vérvörös szem legmélyebb gondolataiba láthat. A mellkasában egyre hevesebben dobogott a szíve, és egyre gyorsabban vette a levegőt. Talán még magának sem merte bevallani, de félt. Igen, félt. Egy pillanatra elgondolkozott, és végigpörgette a fejében az eseményeket. Talán mégis érzett valamit James Murray iránt? Vagy mégsem? Talán hiba volt olyan elhamarkodottan cselekedni? De ha így is lenne, már késő: A kísértete kétségkívül létezik, ráadásul ott áll tőle egy pár centiméternyire, és el akar tőle venni valamit. De vajon mi lehet az? Ám nem ért rá hosszasan töprengeni, ugyanis ekkor a férfi szelleme hirtelen felszívódott, majd egy perc múlva, mikor egy villám hangos dörrenés közepette csapott az éjszakába, újra az ágyon termett, s szoborszerű vonásait magára öltve ismét örökös álmába mélyedt. Lily Robson fürgén felkapta az iratoktól roskadozó táskáját, és kirontott a szobából. A következő két órát tulajdon pincéjében töltötte, ahol értékesebb tárgyait tartotta, és egy nagy zsákba gyűjtötte őket.

– Eltűnök, még az éjjel… – Suttogta. – Még csak az kéne, hogy egy ilyen… tolvajszellem elvegyen tőlem valamit… – Majd megborzongott, és újra megismételte szavait. – Egy szellem… James Murray szelleme… Mindig ő volt a gátlástalan kettőnk közül. De nem fog megtalálni sehol, csak a nagy semmit utánam. – Mondta, miközben gyönyörű, karcsú alakjának most gonosz, torz árnyéka játszadozott a falon.

Épp egy porlepte üvegcsét tett félre, mikor hirtelen valaki nevetni kezdett. Mély, reszelős, furcsa hangja betöltötte a pincehelységet, és ezerszeresen vert visszhangot. Lily megpördült, de senkit nem látott. Ezúttal James Murray szavai hangzottak fel, ám ő maga sehol nem volt. „Elviszem, amit soha nem kaptam meg…” – Suttogta elhaló hangon. – „Mindig is becsültem magát, talán kicsit irigyeltem is. Mindig tudta, mit akar, azt pedig elérte. Sőt, talán kicsit több volt, mint becsülés… Egy dolgot akartam mindig is. És már semmi nem állíthat meg. – Majd hozzátette. – Egy dolgot, de ezt nem tudja elrejteni, vagy ellopni egykönnyen, betenni egy zsákba.” Ezzel egyidőben a nevetés ismét felhangzott, s a kísértet szavai már alig voltak hallhatók, mert valami baljós fuvallat szelte át a pincét, először szellővé, majd széllé, s végül szinte viharrá fejlődve. Azonban egy foszlány még jól kivehető volt. „A lelkét” – Mondta James Murray, s a váratlanul Lily elé zuhant deszkába, mintha láthatatlan kéz véste volna bele, cirkalmas betűkkel íródott: „Legyen hát az enyém!” A pincéből ezúttal eltűnt minden élet, s talán Lily is menekülhetett volna, ha lelke, melyre ólomsúlyú lánc nehezedett, nem húzta volna le, az örök sötétségig.