Az elmúlás kérdése, a halál miértje mióta világ a világ, foglalkoztatja az embereket. Az a rettenetes pillanat, amikor látsz valakit megszűnni; látod, ahogy minden, ami valaha ő volt, szimplán semmivé lesz és csak a biológiai hulladék marad utána. Minden, ami hozzá kötött, megmarad, és valahogy mégsem. Innentől kezdve kizárólag az emlékeiden át és a te nézőpontod alapján létezik. Mások máshogyan gondolnak vissza rá, és egy része, az a rész, amit csak ő ismert igazán, ami színtisztán Ő maga volt, egyszerűen már nincs.
Sokszor gondolják úgy az emberek, hogy inkább meghalnának ők a szeretett személy helyett. Annyira felfoghatatlanul fáj egy ember létezésének megszűnése, hogy inkább szűnnénk meg mi magunk a nélküle élt élet helyett. A saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Mert ők már el tudják vinni egyedül a sírt, de mi mégsem tudjuk nélkülük vinni az életet. Az ember ideális esetben mindent megtesz azért, hogy ne legyen egyedül. Sokszor évek munkája, mire ténylegesen ott áll mellettünk valaki, aki a világot jelenti nekünk. Akivel van, hogy beszélnünk sem kell, a puszta létének tudata egyszerűen hihetetlen megnyugvást és békét ad. Mert ő ott van. És kész. Aztán egyszer csak már nincsen.
A valóság hirtelen megváltozása egyszerűen a programon kívül esik és az ember hirtelen nem is tudja, mi is történik. Mintha külső szemlélőként lenne csak jelen, mert ez egyszerűen nem lehet a valóság. Mintha egyszerre túl sok ablakot nyitnál meg a gépeden: veszettül nyomkodsz mindent, mígnem szegény egyszer csak kifagy és újra kell indítania magát. Hát talán valami ilyesmi történik velünk is. Érkezik egy rendszeren kívül eső információ, amivel nem tudunk mit kezdeni. Újraindítás gyanánt pedig sírunk, ordítunk, mindent megteszünk, hogy valahogy visszatérjünk a valóságba, hogy az, ami eddig csak programon kívül létezett, most a körön belülre kerüljön. Természetesen nem csak halálesetkor jöhet egy ilyen “restart.” Ha bármi történik, ami a mi valóságunkban eddig nem létezett, több mint valószínű, hogy kontrollálhatatlan érzelmi kitörésekkel fogunk rá reagálni.
A saját veszteségét épp emiatt mindenki más módszerekkel éli meg, próbálja újraszabni a létét. Hobbikba, zenélésbe, írásba, mozgásba rengetegen fojtják a bensőjüket marcangoló fájdalmat. Sokan egyszerűen magukba fordulnak, megpróbálnak a lelkükhöz fordulni válaszokért, okokat keresni, belemélyülni a saját hitükbe. Mindenki saját maga tudja csak, mi segít neki, de a kívülállók legtöbb esetben furcsán néznek. A hátunk mögött azon gondolkoznak, mi a fenének foglalkozunk még mindig ezzel, hát miért nem lépünk egyszerűen tovább. Miért kezdett el futni járni, hát elhanyagolja a családját. Miért jár újabban varrószakörre, hát dolgoznia kéne. Miért olvas mostanában ennyit, hasznosabban is tölthetné az idejét. És így tovább a végtelenségig. Mintha nálunk ott lenne a válasz, miként is kell ezt tökéletesen csinálni, de nem mondják el, egyszerűen ahogy mi csináljuk az rossz és pont. Mindenkinek joga van úgy hozzáállni a gyászhoz, ahogy szeretne, senki nem csinálja ezt jobban vagy rosszabbul a másiknál.
Az új valóságba sokszor úgy hiszik, belerázódik az ember. Fokozatosan egyre kevésbé fáj, régi-új szerepekben élünk, míg a végén igazából csak a kellemes dolgok emléke marad bennünk. De természetesen ez csak ábrándozás. Azoknak az álomképei, akik még csak filmekben találkoztak a halállal. Mert az igazság korántsem ennyire egyszerű. Természetesen az élet ugyanúgy folyik tovább. De egy jó darabig olyan érzés, mintha mi már nem folynánk vele. Mi leragadtunk abban az egy megmásíthatatlan pillanatban, amikor összeomlott minden, mint a kártyavár. Ezt a legnehezebb beleépíteni az új valóságba, de aztán kicsiket lépkedve körénövünk mindennek. Mert a teher kisebb igazán soha nem lesz. Mi leszünk nagyobbak körülötte.
A halál örökké borzalmas dologként fog létezni az életünkben még akkor is, ha ez nem feltétlenül a valóság. És talán nem is igazán a halálra mondjuk mindezt, hisz sok olyan eset van, ahol ez már egyfajta megnyugvást ad szenvedések után. Inkább a bennünk lejátszódó folyamatok miatt tituláljuk magát az okot is annak. Mindenesetre nincs más választásunk, mint hogy együtt éljünk vele. Egy pillanatig se érdekeljen, hogy jól csinálja az ember, mert nem lehet jól. Csak túlélni lehet. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a túlélés újfent olyan igazán életté alakult.
Vig Vivi
