Nem szeretném érzelgősre venni a figurát, az nem lenne annyira az én stílusom. Inkább egyet hátralépek és megpróbálom egyszerűen csak elmesélni a ballagást, a bolondballagást és úgy igazán az egész végzős-érzést. Nem lesz könnyű, de mindenképp megpróbálom.
A diákok többsége általában izgatottan várja a tavaszi szünetet, hiszen ez körülbelül másfél hét iskolamentességet jelent. De, és ezt talán minden végzős évfolyamtársam nevében mondom, nekünk ez egyet jelentett azzal, hogy félelmetesen fogy az idő az érettségiig. Miután visszajöttünk a suliba, rapid gyorsaságban repült el az idő, mi pedig rövidesen az utolsó héten találtuk magunkat.
Az utolsó hétfőn, április 29-én még néhány tanárral megpróbáltunk tanulni, de azért a búcsúzkodásra és a jótanácsokra is maradt idő bőven. Másnap ballagási főpróba volt, ami jórészt abból állt, hogy kivonultunk az udvarra a díszteremből, majd vissza, és reménykedtünk abban, hogy jó időnk lesz pénteken.
A következő nap, amit a suliban töltöttünk, a bolondballagás napja volt, ahol a mi osztályunk görög isteneknek és istennőknek öltözött be. Ergo mindannyian egy fehér lepedőbe/asztalterítőbe csavarva vonultunk az iskola folyosóján, itattuk a népet szőlőlével, etettük őket szőlővel és megzavartunk annyi tanórát, amennyit csak lehet. A harmadik óra után vége szakadt a mókának, mi mehettünk haza, a diákok többsége, azaz Ti, pedig tovább folytattátok a napot.
Még aznap délután a tanárbúcsúztatót is megejtettük, ahová a dress code szigorúan elegáns volt. Viszont erről ne gondoljon senki túl sokat: ez egy körülbelül 15-20 perces program, ahol a végzős osztályok – a hagyományt követve – megköszönik a tanároknak, az igazgatóasszonynak, illetve az igazgatóhelyetteseknek az elmúlt négy/nyolc évet. Mindezt dalban, versben, vagy akár egy megható beszédben is ki lehet fejezni, ezután a tanáraink megkapják az ajándékaikat és váltanak a diákokkal néhány szót.
Ennek az időszaknak a fő attrakciója természetesen a ballagási ünnepség, amit idén május 3-án rendeztek meg iskolánkban. Délelőtt az alsóbb évesek gyönyörűen feldíszítették az épületet, délután pedig mi, végzősök megérkeztünk az utolsó osztályfőnöki órákra. A „végzős alapcsomag” idén is a megszokott tarisznyából, egy a VMG Öregdiák Egyesülettől kapott vászontáskából és egy Érd önkormányzatától kapott ajándékcsomagból állt össze. Délután háromkor indult a menet, amikor bejártuk az egész épületet és elbúcsúztunk diáktársainktól. A menet az udvaron ért véget, hiszen szerencsére az időjárás is a javunkat akarta: kisütött a nap és kimondottan kellemes idő lett. Az udvaron aztán beszédeket hallgattunk, volt zászló-átadás, illetve Tokics Rita is énekelt nekünk – a végzős évfolyam nevében a szervezőknek is köszönjük a kitartást és a stúdiósoknak a technikai lebonyolítást. Az ünnepség záró momentumaként körülbelül 120 lufi emelkedett a levegőbe, ami, valljuk be, nagyon szép és megható látvány volt.
A cikk első fele kissé talán tárgyiasra sikeredett, most viszont szeretném személyesebbre venni a figurát. Őszintén megmondva, belőlem ambivalens érzéseket vált ki ez az egész. Boldog vagyok, mert elballagtam, megugrottam ezt az akadályt is. Szomorú, mert ez az iskola már nem lesz többé a mindennapjaim szerves része. És mindemellett még nem fogtam fel teljesen, hogy már én is Öregdiáknak számítok. Furcsa ebbe belegondolni, hogy szeptembertől én is részt vehetek az éves VMG Öregdiák találkozókon.
De egyenlőre még nem nagyon volt idő elérzékenyülni, hiszen itt van a nyakunkon az érettségi, talán ezért is tudtuk sokan egyfajta buliként felfogni az egész ballagást, amire garantáltan jó lesz visszaemlékezni, néhány év múlva.
Végszónak annyit, hogy köszönöm az osztályomnak az elmúlt egy online és három jelenléti évet. Illetve köszönöm az újságnak, hogy részt vehettem benne és én is egy közösség része lehettem.
Szabó Dorottya
Képek: Horváth Zsombor
Szabó Dorottya
