A pillanatba fagyott elme jégpáncélja megreped
Ahogy az emlékek fogva tartott hozama elered
Áttörve a gondosan felépített védőfalakon
Kéretlenül betoppanva a lelakatolt kapukon
A vérben forgó szem tovább folytatja haláltáncát
Megpróbálva elfogadni keserves valóságát
A sugárzó fájdalomnak mely minden lélegzetvétellel
Erősödve próbál harcba szállni a közeledő végzettel
A végtagok megállíthatatlan remegése
Nem az élet kölcsönös megvetése
Hanem a mozdulatlanságtól való rettegés
A jelen igaz arca elleni védekezés
A problémák melyek a legmélyebb bugyrokban gyülekeznek
Forronganak majd heves lánggal égnek s jégcsapokká hűlnek
Készen állva hogy a rejtekhelyükként szolgáló szívet
Szúrják és sebezzék nézve ahogy az egyre lankadóbban lüktet
Az instabil kéz megpróbálja a markában tartani
De fül képtelen mást mint a némaságot hallani
Ahogy a vércseppek egymást követve hullanak
Miközben önmagukon kívül hibásként senkire sem mutatnak
A keringési rendszer megzavarodik a hirtelen fantom veszteségtől
Hiszen önmagát fosztotta meg megannyi jövő nyújtotta lehetőségtől
A túlzott makacssággal mely nem volt más mint vétkezés
Amikor nem volt másra szükség mint az érzelmek nélküli értekezés
Mely elérte volna hogy az egykoron olyan nagyra törő elme
Ne a leáldozott tehetségek mellett végezze
Akik képtelenek bevallani hogy egyedül önmagunknak köszönhetik
Mindazt ami miatt az egyénükön kívül mindenki másét ütögetik
Mert egyedül ők lettek volna képesek meggátolni
Hogy a reménytől csillogó szem elkezdjen megváltozni
Elfelejteni milyen a szívre hallgatva gond nélkül dönteni
Miközben kétség nélkül képesek a helyes utat követni
De ahogy a vércseppek a zárt rendszerből kikívánkoznak
Úgy a józan gondolatok és érzelmek elzárkóznak
A feneketlen mélységbe ahonnan az emlékezés pusztító folyója
Sem képes előrántani mindazt aminek kellett volna válnia valóra.
22/ii/24
