Tömött, végelláthatatlan sorokba rendeződnek
Árnyékaik az álmokat kergetőknek
Akik elvesztették reményüket
Ahogy latolgatták esélyüket.
Kis koruk óta biztatták őket:
Szárnyaikkal hagyják hátra a felhőket
Törjenek magasra, s küzdjenek
Karba tett kézzel ne üljenek.
Ne várják, hogy mások elragadják
Lehetőségeiket, ha egyszer meghallgatják
Ahogy csillogó szemmel áradoznak céljaikról
S remegve suttognak legfőbb álmaikról.
Mégis, az évek múlásával a szavak megváltoznak
Megkezdve letörését a verdeső szárnyaknak
Gátolva, hogy nekiveselkedjen a gyermek a vágyaknak
A bíztató lesz fő okozója a károknak.
Az egyéniségek csökkentése végett
Sokan a biztosat választják a tehetség helyett
Csupán évek múlva, amikor visszanéznek
Értik meg, megkorra hibát elkövetve élnek.
De akkora már túl késő lesz:
Bűntudat hatalmat magához hiába vesz
Amikor már megszáradt a sors pecsétje
Értelmetlen a szív elkeseredett kérelme.
Legalábbis a bíztatók ezt suttogják
Az elveszettek fülébe, hisz így gondolják
Úgyhogy számukra nem létezik más igazság:
Álmokat kergetni fölösleges balgaság.
Miközben éppen a személyes békére kéne törekedni
A sztereotípiákon és eszméken felülkerekedni
Hogy a szempillantás alatt elröppenő évekre
Úgy lehessen visszanézni, mint egy boldogan élt életre.
Pásztor A. Blanka
