Magyarországom

Késő októberi nap volt. Egy nagy tömeg diák sorakozott Budapesten a Dózsa György út felé menve. Dalokat énekelgettek, költöttek, beszélgettek. A legtöbbnek témája az aznapi híradag volt, hisz azért mentek a kijelölt helyre. Egy pont utasította őket. A legtöbbnek átlagos, kissé szakadt kabátja, megviselt, gyűrött nadrágja volt, valami régi cipővel párosítva. Mégis, fényezett szép katonák voltak. Legalábbis tanáraink így vélekednek. Hősi, fellángolt szívekkel mentek, hogy valami újat csináljanak, vagy egy rég elveszett dolgot hozzanak talán vissza. Egyek voltak észben, lélekben, erőben, a besúgó és a hős is, a félkarú és az izmos is. Egy napra egyek voltak az emberek.

Már lement a nap is, mikor a seregből egy gyerek (nem lehetett idősebb, mint a mi tizenkettedikeseink) hangosan, örömmel kiáltott fel. Barátja nevét skandálta, ki csak éppen most jelent meg, és ki borús fejjel nézett fel a kiáltóra, de csak csőcseléket látott. Kócos kis barátjához futott, szorosan átölelték egymást és megálltak a nagy tömegben. Egyik kalapját, másik táskáját tette le vállára, amolyan köszönés volt ez közöttük.

– József, barátom! – szólt Ernő, ki a tömegben haladott elébb. – Látod ezt? Látod, mit értünk el? Tüntetünk! Látod ezt a sok embert? Tüntetünk! Ifjúságomnak nem volt még ily boldog napja, melyen a nemzetet ünnepeltem. Láthatatlan a cél s én mégis látom. S tudod mi az? Szabadság! Szabadság, édes barátom! Mikor hallottad ezt a szót utoljára?

– Régen – hallatszott a halk válasz. Még mindig borúsan nézett, a tömeg felé. Gondolatok száza szökkent hirtelen fejébe, de azokat egyszerre kimondani nem lehet, így csak annyit szólt még: – maradj. Nem kell, hogy e tömegbe’ légy. Meghalnak még.

– Mi bajod? Csak nem szerelmi bánat? Gyere – karjával a tömeg felé mutatott – s majd itt elfelejted. A szabadságért elfelejted.

– Mit felejtsek? Hogy meghalsz? Nem normális ez.

– És az normális, hogy uralkodnak feletted? Nem.

– Hallgass, csönd, barátom – s csöndre intette kezét – beszélnem kell. Beszélnem kell. Beszélnem kell halálodról.

– Ember! Győzni fogunk. Nem hallod a győzelmi morajt? Azt kántálják: Éljen október! Éljen Magyarország! Éljen ’56!

És a tömeg tényleg ezt kiabálta. Hősök voltak a nép szemében. Azok lesznek mindörökre. Már majdnem a szobornál álltak a vezetők. Egy fekete kalapos, huszonévesnek tűnő fiatalember hangosan olvasta fel a kihirdetett pontokat. Kis szünetet tartott mindegyiknél, hogy a sor is értse, mik a célok. Mellette két-három másik tervekről beszélgetett. A harmadik folyton előre-vissza rohangált s kérdezte a népet, jó-e a terv? És általánosságban egy nagy IGEN hangzott fel, ekkor mindig elszavalták a Nemzeti dalt. Örömmámorban úszott a nép. Egyesek matek dogát beszélgettek meg középen, mások a himnuszt szavalták folyamatosan. Egyesek már a fegyverek begyűjtését találgatták, mások a szerelmeskedéseiket a hölgyekkel. Valaki prédikálni akart a szeretetről, kezében fakarddal. És legutolsó sorban valakik a holnapi tanrendről beszéltek. És ebből az összevisszaságból egy nagy forradalom kezdett kitörni.

– Hallod?

– Hallom. Ebből háború lesz.

– De még nagy. Szenvedni fogunk.

– Én ott leszek, hogy segítsek nektek, de eme forradalomban részt nem veszek.

– Kösz, Józsi. Menjünk már, nagyon este van. Elmúlt 7. Én holnap harcolok, s tán meghalok, de hősként halok meg egy nemzetért, mely bukásra született.

– És ha nyer…tek?

– Idáig mondtad, hogy halál a végünk. Most kezdjük elölről, csak fordított szereppel? Jó éjszakát, azt mondom. Szép álmokat.

– Neked is.

És akkor elmentek. Aludni.

Másnap Ernő meghalt. Lelőtték. Mint sok más névtelen katonát, kik az oroszok ellen harcoltak egy elvesztett csatát. Őket ma a magyar nemzet élteti.

Azokat ki élteli, kik kimaradtak, hogy gyereket neveljenek, kik majd az elhunyt, de harcos magyarokat ünnepelhessék? Valakik kimaradtak, hogy segítsék az özvegyet, kinek férjével és gyermekével az orosz tankok végeztek. Az éremnek mindig két oldala van. És bár Magyarországon a hősök csak halni tudtak jól, mind a kettő segítette a nemzetet.

Sinka Dániel