Éjfél tájt volt, hideg éjjel, keringőző gyertyafénnyel, Magányomban elalélva csillagoknak örvényével, Egyedül a fedélzeten messzi fényeket kémlelve Árnyaknak halk susogását hallgattam én elmerengve. Bús szívemnek sok bánatját bár elmosná sötét tenger, Kínjaimat jeges csókja bár elvinné lomha éjjel, Egy kísértő hang szólított a hajókorláton túlról, Lelkem tépő kétes angyal jött értem a túlvilágról. Megborzongva álltam én ott, csodálva a nyugodt csendet, Hullámok vad habjai közt megláttam az örök mennyet, S ott először azt gondoltam, bár elnyelne örvény karja, S lelkem búnak rémmeséi soha többé nem szaggatna. Pillanatig némán álltam, a tündöklő holdvilágban, S mint vízben rekedt kósza lélek, csillagszárnyú angyalt láttam, Karjaival intett felém, s kéjen kacagva várt ott rám, Mosolya, mint sötét éjen átcikázó fürge villám. Elbájolva figyeltem őt baljós tengernek fátylán át, Álmodozva hallgattam bús dalának melódiáját, Lágyan hívott maga felé, hullámoknak párnájára, Fekete éjszakában volt ő szívemnek fénysugárja. Bűvölete megbéklyózott, hánykolódó bárka mellett Lelkem összes kételyével szertelenül táncot lejtett, S egyre felém tekintgetve énekelte igézetét, S egyre tisztában láthattam megváltásnak lidércfényét. Szívem akár vad szélvihar, vaskorlátot megragadtam, Hűvös tenger csillogása fölé utolszor hajlottam, Süvítő szél karjaiba békét lelve heveredtem, S tenger hullámfüggönyei összezáródtak felettem.
Tóth Anna, 7.e
