Ballagás POV

Sziasztok, Lévai Olivér vagyok. 2015 szeptember 1-je és 2023. május 5-e között a VMG diákja voltam. Ha bármikor gondolkodtatok azon, hogy milyen lesz megélni a középiskolai ballagásotokat, én most friss élményekkel rendelkezem, így megpróbálok egy kis betekintést adni az eseménybe a személyes történetemen keresztül. Ha érdekel, hogy mit érez egy ballagó, amikor 8 év után elhagyja az iskoláját, olvassátok el ezt a cikket!

Időben korábbról közelíteném meg az eseményeket. Szerdán kezdődött meg a nagy menet. A ballagási próbán elsősorban a ballagási sorrend kialakítását, és az udvaron való vonulást, illetve a végső helyünkre való beállást gyakoroltuk be. Először csapott meg bennünket a ballagás hangulata, bár mivel még utcai ruhában voltunk, és az első megilletődéstől néha egymás lábára léptünk, talán itt tudatosódott bennünk, hogy néhány napon belül befejezzük a gimnáziumot. Én személy szerint az egyik próbavonulás előtt elvonultam a büfébe azt gondolva, hogy még rengeteg időnk van… Aztán kiderült, hogy nem: a sorfal jó szórakozására hot doggal és kólával a kezemben teljesítettem a feladatot. E-sként a színpadon foglaltuk el a helyünket. Ez a nap még úgy zárult, ahogy az átlagos szerdák szoktak: mindenki ment a saját dolgára, még egy kicsit örülhettünk is annak, hogy nincsen megtartva a bioszunk, ami a 8. óra lett volna.

Csütörtökön a bolondballagás következett, amiről már ti is olvashattatok itt az iskolaújságban, az én osztályom kettős szerepet vállalt. Egyrészt a munkásaink, akik pl. zsíros kenyeret osztogattak a hídon, másrészt a kártyás úriembereink, köztük én is, kápráztatták el a fiatalabb tanulókat. Leírhatatlan az a hangulat, amit éreztünk. Ahogy teremről teremre vonultunk, szinte extázisban, egyszerűen olyan jól éreztük magunkat, hogy a 45 perces órák nagyon gyorsan lepörögtek. A szünetek eseményei is vittek bennünket magunkkal: az A-sok választásán is rengeteget nevettünk.

A nap délutánján még egyszer visszajöttünk az iskolába: a tanárbúcsúztató következett. Az előző héten a számunkra kedves tanároknak osztottunk ki meghívókat, majd elkezdtük tervezgetni, hogy mi lenne alkalmas a búcsúzásra ezen az alkalmon. Abban, hogy egy közös dalt énekelhetnénk, mindenki egyetértett, az első javaslat pedig megdönthetetlennek is bizonyult, a Wellhellotól a Barátom című dal szövegét változtattuk meg, így pl. a refrén így hangzott:
“Ha holnap lesz az utolsó nap/Ez már akkor is így marad/Veled jöttek a szép idők/Ó, tanárok!/Emlékszel, mit akartunk/Mondd, ahhoz képest most kik vagyunk?/Ugye visszatérnek a szép idők/Ó, tanárok!”
Emellett végül egy szerdán, spontán jött ötletet valósítottunk meg: egy Kahootot készítettünk a meghívott tanárokkal kapcsolatban, mindenkinek egy jellemző idézetét választottuk ki, és a jelen lévőknek kellett részt venni a mindenki által ismert játékban. A győztes végül Maróti tanár úr lett, a második helyen Somfainé Szűcs Mária tanárnő végzett, a harmadik helyre pedig az intézményvezető-asszony, Szilasné Mészáros Judit ért oda, bár sokáig ő haladt az élen. Nagyon jó volt látni a tanáraink arcán, ahogy őszintén élvezik a játékot, és velünk együtt nevetnek olyan megoldásokon, mint ami Nédermann tanárnőhöz tartozott, akinek az idézete az “amikor Márti nénivel az NDK-ban voltunk” fordulat volt. Ezután személyesen búcsúztunk a kedves tanárainktól, akik még néhány kedves szóval elláttak bennünket. Talán az egész ballagási folyamat legmeghatóbb percei nem is a ballagás napján, hanem ezen a délutánon voltak, amikor az osztályfőnökeinktől, Ágota és Gabi nénitől búcsúztunk.

Aztán elérkezett a péntek. Reggeltől kezdve benne volt a fejünkben, hogy mi vár ránk azon a délutánon, bár én megpróbáltam a szokásos dolgaimat csinálni, olvastam, átnéztem a deriválási szabályokat és hasonlók. Fél 2-re érkeztem az iskolába. Az első élmény, ahogy megláttam a bejáratot, ami ki volt díszítve, mosolyt csalt az arcomra. Az elmúlt 7 évben ugyanis mi díszítettük a bejáratot minden alkalommal, és ahogy beléptem a kapun, ezek az emlékek jutottak eszembe. Nyilván furcsa volt látni a folyosón az ismeretlen embereket, szülőket, akik már olyan korán is gyülekeztek az iskolában. A 101-es terembe az elsők között érkeztem, így teljes valójában megnézhettem a díszítést, ami nagyon jól sikerült, a táblára kirakott fotóink, és a kedvenc könyvemből való idézet nagyon boldoggá tettek. Az asztalunkon 1-1 Öregdiák Találkozós vászontáska volt kitéve, illetve csoki, az ofőhelyettesünk, Solti Gabi néni képével. Egy tornazsákban a polgármester levelét, és ajándékát találtuk meg, ami egy Bluetooth-hangszóró volt. Az osztálytársaim sorra érkeztek, és tudva azt, hogy vannak olyan emberek, akiket lehet, hogy évek múlva fogok csak látni, próbáltam mindenkire koncentrálni, mindenkiből elraktározni egy darabot: egy mosolyt vagy egy összenézést.

Pontban 2-kor megszólalt a csengő, immáron utoljára. Az utolsó osztályfőnöki óra következett. Utólag leginkább a bensőséges szó illik erre a 60 percre, de akkor sokszor nevettünk, mivel az osztályfőnökünk mindenkihez egyenként intézett 1-1 vicces szót vagy kedves tanácsot. Tudva, hogy ilyen tanórából sem lesz több, próbáltam kiélvezni minden pillanatát. Amikor az utolsó percekben már másodpercenként nyitogatták az ajtót a lelkes szülők, kérdezve, hogy “mikor van már vége?!” egy picit kezdtem ideges lenni, én ugyanis a virágátadós programra nem hívtam semmit. Meglepetésként viszont egy kedves barátom jelent meg, akitől a közös szenvedélyünkre, az olvasásra utaló ajándékot kaptam. Meg csokit. 🙂
Ahogy a szülők végre kiszorultak a teremből, felálltunk a ballagási sorba, és megindultunk az iskolában. Az ofőnél volt az útvonal, és az osztály-kígyók ütközésén kívül nem volt nagyobb probléma. Furcsa érzés volt látni a többi teremben a barátaimat, akik még jövőre is ugyanígy ebbe az iskolába fognak járni, míg én nem. Eszembe jutott, ahogy tavaly mi álltunk ott az osztályokra várva, és örültünk, hogy még nem mi hagyjuk el az iskolát. Végül a díszterembe mentünk, itt kezdődött a mindenki számára látható része az eseményeknek.

Kivonultunk a szülők koszorújában (immáron hot dog nélkül), elfoglaltuk a helyünket a színpadon. Azon a 100 méteren, amíg kivonultunk, egyszerűen nem gondoltam semmire, teljesen eltűntek a gondolataim, a pillanatot így teljességében meg tudtam élni. De sokáig emlékezni fogok azokra az arcokra, akik a sorfalban álltak, és kedvesen mosolyogtak ránk, és talán arra gondoltak, hogy most már csak egy év, és ők is ugyanabban a helyzetben lesznek mint mi. A színpadon a hátsó sorban álltam, így nem igazán láttam le a nézőtérre, de tavalyról emlékszem, hogy mennyien lehettek… A beszédek nyitották az eseményt, amiket természetesen végig kellett hallgatni, és próbáltuk elraktározni a szavakat, amiket hallottunk. Közben természetesen volt energiánk beszélgetni is közben, a lányok a magassarkúra panaszkodtak, a fiúk a derekukat fájlalták. Erre lehet, hogy érdemes lett volna edzeni előtte. A díjak átadása előtt már mindannyian a végét vártuk, de a díjátadó egy kicsit még izgalmassá tette a várakozást. A különböző kategóriáknál együtt próbáltuk megtippelni, hogy vajon ki kapja az osztályunkból az adott elismerést. A legnagyobb meglepetésemre én, és egy D-s társam kaptuk a Vörösmarty Emlékplakettet, az iskola legnagyobb adható díját. Ezt néhány másodperccel korábban már megsejtettük, hiszen a kitűnő tanulóknak járó díjnál nem hallottam a nevem a névsorban. A többieket megkerülve siettem ki a színpad közepére, és gyakorlatilag le sem tudtam nézni a nézőtérre, hanem gyorsan átvettem az igazgatónőt a dobozt, a könyvet és az oklevelet, és remegő térdekkel siettem vissza a helyemre. A Szózat után visszavonultunk a suliba, és a szülők pillanatai következtek: fotók , videók, gratulációk árasztották el a ballagókat. Mindenki ment a maga útján, egymástól elbúcsúzni sem volt nagyon időm, az éttermi asztalfoglalások megkötötték a kezünket.

Aztán vége lett mindennek. Hétfőn érettségi!

Lévai Olivér