A probléma elsősorban abból fakad, hogy a halált a társadalmi és kulturális hátterünk miatt feltétlenül egy rossz dolognak tekintjük, annak ellenére is, hogy erről valójában semmit nem tudhatunk, elvégre még senki nem reklamált utólag. Azaz a halált az élők démonizálják.
Ebből kifolyólag pedig a halál problémáját nem megoldani kell, hanem elfogadni, ugyanis a halálunk utáni állapot ismerete a halálunk tényén nem változtat. Megnyugvást sem feltétlen ad, mert megnyugtató-e, ha biztosan tudjuk, hogy földi létünk utáni állapot egy örökké tartó kínszenvedés lesz, teszem azt, a purgatóriumban. Na már most, ez a szorongást sem csökkenti, legfeljebb új célpontot ad neki és az elmúlás felé menetelő életünket sem lassítja. Tehát szorongásunkat csak a biztos jó ismerete csökkentené.
A lét objektív értelmének keresése, talán elsőre jó ötletnek tűnhet, az őrjítő céltalansággal szemben, de ha van is objektív értelme az életnek, meglelhetjük-e, sőt mi több, jó-e, ha megleljük? Ugyanis titkon, mindenki valamiféle üdvösséget vagy boldogságot remél a halál után, annak ellenére is, hogy jelenleg ez nem éppen bizonyítható. Azt viszont ritkán – vagy a többség inkább soha – vesszük számításba, hogy lehet, hogy a halál után csak a végső elmúlás és szubjektív életünk megszűnése következik, esetleg valami tragikus történés vár ránk. Mert bizonyos szempontból ez is lehet az élet értelme, de ez más sokkal kevésbé hívogató, mint a vallásos ígéretek többsége.
Az átlagember számára mégis elviselhetetlen a mulandóság és értelmetlenség gondolatának még csak a felmerülése is, így a társadalom szempontjából, mindenképp effektív a különböző szubjektív létértelmezésekbe való menekülés. A vallások és ideológiák a történelem folyamán mindig is óriási tömegirányító hatással rendelkeztek, ebből pedig láthatjuk, hogy az ember létezéséhez szükség van valamire, ami életben tartja és működésre motiválja őket.
Az ember öntudatát miatt hajlamos a világ közepeként tekinteni magára, annak ellenére is, hogy létezése univerzális szinten jelentéktelen és léte nem sokkal – vagy egyáltalán nem – feljebb valóbb az állaténál. A haszontalanság és jelentéktelenség elfogadásánál lényegesen könnyebb egyéb alternatívák megnyugtató vízióiba ringatni magunkat.
Választ erre a kérdésre, csak az élet értelme ismeretében lehet adni. Mert ha nem tudom mi a cél, honnan tudnám mi a jó az odavezető úton?
Ha az élet célja nem több mint a pillanatnyi materiális örömök, akkor fennáll a lehetősége annak, hogy az önámítás a legjobb, amit tehet az ember, viszont annak is fennáll a lehetősége, hogy ez a probléma kezelésének a legrosszabb módja. Ha az életnek nincsen célja, akkor viszont muszáj a saját szubjektív életértelmezésünk menedéke mögé bújni, de így sem megválaszolható a kérdés, mert ezáltal egy szubjektív preferenciává válik, hogy milyen választ szeretnék képzelni az adott kérdésre.
Azaz a probléma valós megoldásához, szükség lenne az élet értelme ismeretéhez, ami ismeretlenségéből viszont a probléma fakad. Így viszont nem marad más racionális lehetőségünk, mint elfogadni a lét potenciális értelmetlenségét anélkül, hogy belebolondulnánk.
Így hát talán nem marad más választásunk, mint túladagolni magunkat az említett nyugtatóval és vakon kapaszkodni vallásokba vagy ideológiákba.
Erdei Boglárka
