A Shadowsman-ház gyönyörű, ódon homlokzata minden kétséget kizáróan lenyűgöző látványt nyújt az egyhangú, szürke sorházak unalmas hátteréből kiemelkedve. Az épület már hosszú évtizedek óta a család birtokában áll, melynek jelenlegi egyetlen örököse, Lord Aberforth Shadowsman éli itt mindennapjait teljes háznépével, mely nem jelent több főt, mint engem.
Egyelőre nem vagyok kifejezetten tapasztalt szolgáló, hiszen alig egy hónapja szerződtetett az uraság, ennek oka pedig az volt, hogy érdekes módon az összes engem megelőző szobalány egy hét után felmondott. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy vajon miért adták fel ilyen könnyen, de végül is érthető, Shadowsman úr ritka különc fiatalember…
A napját általában reggel fél nyolc órakor kezdi, mikor is felöltözik, majd kisvártatva az étkezőben felszolgálom a reggelijét. Először furcsálltam kissé, vajon miért nem ágyba kéri az ételt, hogyha egyedül lakik, ám mikor bátorkodtam megkérdezni tőle, csupán annyit mondott, hogy nem szereti, hogyha rajta kívül bárki is belép a szobájába. Ezt a szabályt nagyon komolyan veszi, még port törölni sem járhatok be, „nehogy felforgassam a rendet”, ahogy ő fogalmazott.
A reggeli általában egy félórát szokott tartani, s már majdnem fél kilenc is elmúlik, mikor átolvassa a híreket, külön figyelmet szentelve a halálozási rovatnak – eközben mindig szaporán jegyzetel valamit, – majd írógépe társaságában az udvarra vonul el. Általában ilyenkor szoktam elvégezni a ház teljes felseprését. Körülbelül délelőtt tizenegy órakor elkészítem kedvenc levendulával és rozmaringgal díszített snapszát – rögtön kettőt, mivel elmondása szerint serkenti elméje működését.
Pontban délben visszatér a négy fal közé, és komótosan megebédel, a hét páros napjain halat, vagy szárnyast, páratlan napjain pedig zöldségeket és levest eszik. Ezután kötelező jelleggel leültet a nappaliban, és délután kettőig beszélgetünk. Ezeket az alkalmakat kimondottan kedvelem, hisz mindig is érdekelt, hogy mi járhat egy ifjú arisztokrata fejében, s ő is élvezni látszik társaságomat.
Kettő után ismét nekilátok a munkámnak, az uraság pedig úgyszintén folytatja elfoglaltságait, ám már saját szobájában, ahonnan sötétedésig nem is jön elő. Ilyenkor felölti kalapját és kabátját, majd nekivág az utcáknak, s órákra eltűnik. Hogy ez idő alatt mit csinál, azt nem tudhatom, viszont minden egyes alkalommal kócosan, véresen és sárral borítva tér vissza, ugyancsak véres és mocskos ásóját a fészernek támasztja, majd megmosakszik, ruháit pedig kimosom. Nagyon érdekel, hogy mivel foglalatoskodhat, ami ekkora piszokkal jár, de szinte biztos vagyok benne, hogy a parkban gondozza a rózsákat, s azok szúrják meg hegyes tüskéikkel – legalábbis ezt állította –. Az már egyszer bizonyos, hogy rajong a rózsákért: az egész kert rózsatövekben pompázik, és a vázában is hetente cserélt, friss rózsafejek díszelegnek.
Nyolc órakor befejezi a fürdést, s vacsorázni jön, ekkor az ebéd maradékát tálalom fel neki egy jó pohár vörösborral. Általában esténként is vevő társaságomra, hisz közelebbi ismerősök híján én maradtam számára egyetlen társalgópartnernek. A vacsora befejeztével én leszedem az asztalt és elvégzem a további munkákat, amelyek hátramaradtak, az uraság pedig visszavonul a pincébe, majd negyedórás ott tartózkodása után elhagyja a helyiséget és kulcsra zárja az ajtót. Egyszerűen megöl a kíváncsiság, hogy mit rejtegethet bent… Már az első napomon utasított, hogy soha se menjek le a pincébe, emiatt pedig csak még kíváncsibb lettem. Esküdni mernék rá, hogy mintha kiáltásokat hallottam volna egyszer feljönni a vasajtó mögül, ám az uraság minden kétségemet eloszlatta, amikor megnyugtatott, hogy csak a szél susog a kisablakon keresztül.
Este kilenc óra tájában befejezem a munkáimat és pihenőidőm kezdetét veheti, a fiatalúr pedig még olvas és ír egy keveset a kanapén, majd végül valamivel tizenegy után ő is aludni tér.
Így telnek hát boldog és jól fizetett mindennapjaim az urasággal a Shadowsman-ház falai közt. Mindenem megvan, s elégedett is vagyok a bánásmóddal, ám azóta sem értem, hogy szolgáló elődeimnek mi panaszuk lehetett a lordra, hisz igazi ifjú úriember, kifogástalan és szívélyes… Vagy talán csak én nem veszek észre valamit?
Tóth Anna
