Mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor valamit el kell engednünk. Sosem könnyű megválni valami olyantól, ami eddig közel állt a szívünkhöz, és egy biztos pont volt az életünkben. Ilyenkor kiszárad a szánk, és nyelni is alig tudunk, de ez a víz nem tűnik el, hiszen helyette a szemünk kezd el könnyezni annyira, hogy már nem is győzzük törülgetni a szemünket, hogy még láthassuk utoljára, a búcsú pillanataiban. Ezek az érzések jönnek fel bennem, ahogy ülök a kanapén, és körbenézek a nappalin.
Ez nem az első alkalom, hogy költöznünk kell, és valószínűleg nem is az utolsó, de ez most valahogy más. Életem során már több házzal is összehozott a sors, de ez más. Ez nem csak ház volt számomra. Nem. Ez annál sokkal több volt. Az otthonom, a menedékem, a biztonság, az öröm és a bánat, de egyben a vigasztalás is, a nyugtató pihenés, de a felpörgető szórakozás is. Lehet, hogy mindig a legutóbbi búcsú a legrosszabb, de valahogy akkor is az az érzésem, hogy ez tényleg más. Az elmúlt pár évben annyi mindenen mentünk át együtt, annyi örökéletre szóló élményt és emléket szereztünk. Tudom, hogy ez még nem az út vége, hiszen még pár hónapot eltölthetünk közösen, de ahogy az idő megy előre, és látom magam körül a búcsú közeledésének jeleit, elfog az aggodalom és az elengedéstől való félelem. Úgy érzem, hogy még nem állok készen. Még nem is kell, de szerintem sosem leszek kész rá. Ezek a gondolatok zakatolnak a fejemben és nem hagynak nyugodni, ahogy egy papírt szorongatok a kezemben. Egyre jobban fokozódnak bennem az érzelmek, a szívverésem gyorsul, egyre idegesebb leszek. Egyszer csak elérem az idegösszeomlás határát, és ebben a pillanatban teljes képszakadás. Elveszítem a kontrolt a gondolataim felett, és csak meredten bámulok magam elé. Egy dolgot mégis képes vagyok felfogni. Csend van. Hallom a csendet. A zavaros gondolatok után megnyugtató erre koncentrálni. Teljesen átadom magam az élménynek, és hagyom, hogy magával ragadjon. Érzem, ahogy azt sugallja: Készen állsz. Bátorságot merítek, és kiállok a tér közepére a papírral a kezemben. Izgulok, de tudom, hogy végig csinálom, mert úgy érzem ez a pillanat arra adatott, hogy őszinte lehessek. Remegő kézzel kihajtom a gyűrött lapot, amire egy üzenetet írtam. Egy búcsúlevelet az otthonomnak. Tudom, érzelgős dolog, de azt akarom, hogy tudja, hogy mennyi mindent köszönök neki, és nem vagyok benne biztos, hogy máskor, szemtől szembe, nyíltan képes lennék rá. Mielőtt belekezdenék, még utoljára körbenézek. Érzem magamon a tekinteteket, mintha minden csak arra várna, hogy mikor kezdek bele. Nagy levegőt veszek, és reménnyel telve kezdek bele, bízva abban, hogy az üzenetem célba ér.
„Drága otthonom! Te, akinek az elmúlt négy évet köszönhetem! Úgy érzem, minden szó kevés ahhoz, hogy hálámat kifejezzem, de ennél már csak akkor tehetnék kevesebbet, ha nem is mondanék semmit. Engedd meg, hogy méltó módon búcsúzhassak el tőled!”
Emlékszem még az első napra, amikor találkoztunk. Rengeteg érzés kavargott bennem, attól a sok benyomástól, amit csak úgy zúdítottál rám. Meg is voltam illetődve, féltem, hogy nem vagyok ide való. Körülöttem minden olyan jónak tűnt, hogy nem voltam benne biztos, hogy illik e hozzám, vagy inkább én hozzá. Azonban minél több időt töltöttem el itt, annál biztosabbá váltam, hogy én részese akarok lenni ennek az egésznek. Azóta is áldom az eget, hogy így döntöttem. Arra is tisztán emlékszem, hogy már pár hét után meséltem egy ismerősömnek, hogy úgy érzem, itt a helyem. Azóta pedig ezt csak még jobban megerősítették azok a szép emlékek, amiket közösen gyűjtöttünk. Vannak olyanok, amikről nem beszélünk, és vannak olyanok, amikről megállás nélkül tudnánk órákig. Emlékszel még az online oktatásra? Tudom, hogy a csapból is ez folyik, ha visszaemlékezésről van szó, dehát mégiscsak az életünk része volt, és mély nyomot hagyott bennünk. Ott voltak például a föci projektek. Csak úgy repültek az órák, amikor azon dolgoztunk, de nem zavart, mert nagyon jól szórakoztunk közben. Pitypangot is egy ilyen alkalomnak köszönhetjük. A szomszédban felújítás volt, és olyan zajok szűrődtek át, mintha egy tehén bőgne, és hát hamár tehén akkor el is kellett nevezni. De hogy hogy lett Pitypang? Nem tudom. Valahogy úgy, ahogy én Pityu. De azok a matekozások sem voltak semmik. Ahogy órákig dolgoztunk rajta, hogy miután nem jött ki az eredmény, a tanárnő megmutasson egy kétperces megoldást. Felejthetetlen. Ennél már csak a fizika a jobb. A hétvégi program kihagyhatatlan elemévé vált, hogy idegőrlő feladatokat oldjunk, aztán rájöjjünk, hogy rajtunk már csak a csoda segíthet, és kevés tudással, de annál több reménnyel várjuk a hétfőt. Annyit szenvedtünk vele, hogy mondhatni fizikatesókká érettünk. Na de nem csak tanultunk. Ott volt még a foci is. Bénázva, de rengeteg lelkesedéssel rúgtuk a bőrt, amikor csak tudtuk. Ügyetlenségünket pedig azzal próbáltuk leplezni, hogy megállapítottuk, hogy a foci az nem sport. Hát, ahogy mi játszottuk, az nem is sport. Biliárdozni is szerettünk. Na meg nézni a csillagokat, és közben hallani a csendet. Bár utóbbi még nem igazán sikerült. Oly annyira, hogy voltak alkalmak, amikor olyan jól éreztük magunkat, hogy csak az mentett meg minket a bajtól, hogy volt egy szobafelelősünk. Azért nem mindig kellett, hogy pezsegjen körülöttünk az élet. Néha azért nyugodtak is voltunk. Ilyenkor pedig mélyebben megismerhettük egymást. Csodás beszélgetéseink voltak. Öt perc, fél óra, óra, vagy netán tizenkettő, nem számított, csak beszélgettünk és élveztük minden egyes percét. A végtelenségig sorolhatnám ezeket az örömteli pillanatokat, de a teljességet úgysem érhetem el soha. Nem az a fontos, hogy hányat éltünk meg, vagy hogy hányra emlékszünk, hanem az, hogy mind ezt együtt csináltuk. Közösen, és ezeket az emlékeket már nem veheti el tőlünk senki.”
Egy pillanatra megállok, körbetekintek, és újra érzem a tekinteteket. Ezek már nem olyanok, mint az előzőek. Ezek ragyogó szemek, melyekből a szép emlékek melegsége, és minden öröme árad. Csodálatos érzés, és megnyugtató. órákig el tudnám még nézni, de hamár idáig eljutottam, illik végig vinni a gondolatot. Beszélni még mindig nem könnyű, de ebbe a kihívásba boldogan belevágok, és a szavakat mintha más öntené formába, és nekem már csak dalolnom kéne ezeket. Akkor hát dalolom.
– Bárcsak sosem kéne véget érnie a közös kalandnak, és örökké gyarapíthatnánk az emlékeket. Fájó szívvel fogadom el a búcsút, de tudom, hogy nincs minden veszve. Ezentúl majd valaki másnak leszel otthon, és biztos, hogy meg fog téged változtatni. Még biztos találkozunk, és bár akkor már más leszel, de egy kicsi belőlem mindig ott lesz benned, a közös utunk egy kis darabja. Ezt én mindig meg fogom találni benned, és majd eszembe juttatja a régi szép időket. A szívembe költöztél, és minden egyes kis szobának jut hely, hogy majd, amikor hiányozni fogsz, akkor majd benyithassak mindegyikbe, és eszembe juthassanak a hozzájuk fűző emlékek.
Nem tudom, hogy milyen emberrel fog összesodorni a sors, de azt kívánom, hogy úgy szeressen, ahogy én szerettelek, és viselje gondod úgy, ahogy te viselted az enyémet. S ha bármikor szükséged lenne rám, akkor tudd, hogy én bármikor örömmel visszatérek.
Ferenczi Dávid
