Minden a nemzetközi jubileumi feladattal kezdődött. Próbáltak ellentétes érdeklődésű diákokat összepárosítani az egyetemek. Egy olasz, művészeti szakos fiúval kerültem össze. Sikerült a professzoroknak megtalálni a két végletet velem, a magyar mérnöknek tanuló lánnyal, és az imént említettel. A legértékesebb pillanat az Olaszországban töltött idő alatt, talán az egyik panelház tetején történt beszélgetés volt…
– Gyere! Ezt mindenképpen látnod kell! – húzott maga után Domenico. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e felmenni a háztetőre, de az elmúlt három hónap alatt kialakult a bizalmi kapcsolat köztünk.
– Domenico, ez szabályos? – kérdeztem mégiscsak.
– Nem teljesen, de a nagynéném itt lakik, és ha ő felenged bennünket, akkor igen. Zaira néni, pedig mindig megengedi. – nyugtatott meg egy csöppet. Inkább nem szólaltam meg többször, miután kiértünk a lépcsőházból nehéz is lett volna.
– Elképesztő a látvány, nem igaz? Ide jövök, ha gondolkodni szeretnék vagy egyszerűen csak ihlet kell egy-egy műhöz. – nem válaszoltam a költői kérdésére. Tudta, hogy úgyis egy a véleményünk.
– Szerinted mi az élet értelme? – jutott eszembe a kérdés, ahogy leültünk a megszámlálhatatlan csillaggal teli égbolt alá.
– Ez relatív, mindenkinek más. Valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy ami éltet a mindennapjaidban. Lehet az akár egy családtag, barát, házikedvenc vagy éppen egy hobbi. Meghatározza a lényed, ha igazán hiszel valamiben a részeddé válik, és nem akarod többé elengedni. Hiába gondolsz vagy csinálsz mást, mert néha nem az a lényeg, hogy mit látunk, hanem az, hogy mit nem. – fejezte be gondolatmenetét. – Te, hogy gondolod?
– Szerintem az élet értelme az, amiért nem akarsz meghalni, eltűnni a világból. Az emberek azért lesznek öngyilkosok, mert úgy érzik meghalhatnak. Nincs értelme az életüknek. Mármint minden ember életében van jó sok tragédia és fájó dolog, de ha van értelme, akkor végigküzdöd. Ha nincs, akkor beleesel abba a mély kietlenségbe, ami öngyilkossághoz vezet. Ahogy te is mondtad, bármi lehet az élet értelme, de ha megszűnik, akkor te is megszűnsz létezni. A tested itt maradhat teljes egészében, de a lelked sosem lesz már teljes. – fejtettem ki a véleményem kicsit hosszabban.
– Narin, neked filozófia szakra kellett volna menned, nem gépészmérnökire. Elvontabb a gondolkozásod, mint a művészetiseknek, pedig minket különösen furcsának néznek. – nevetett őszintén. Ezt szerettem nagyon benne, hogy kimondta, amit gondolt. Először kicsit zárkózott volt, de ahogy belekezdtünk a közös projektbe, úgy oldódtunk fel és lettünk barátok. – Hogyan tovább a feladattal?
– Most, hogy már szereztünk egész sok anyagot csinálhatnánk egy videót, ami bemutatja azt, ami a valóságban, a nagyvilágban folyik. Mellé kellene egy festmény, ami a társadalmi elhatárolódást és különbségeket láttatja. – vázoltam fel a gondolataimat.
– Együtt csináljuk a festményt is, hogy azt lehessen mondani, hogy ez igazi csapatmunka volt. – dőlt hátra és indította el a kedvenc zenénket.
Minden úgy történt, ahogy akkor megbeszéltük. A többségnek nagyon tetszett a bemutatónk, azonban volt aki számára nem lehetett tökéletes, mert mindenki máshogy gondolkozik és máshogy látja a világot.
Ezekkel az emlékekkel és gondolatokkal hagytam a hátam mögött az elmúlt hat hónapot. Domenicoval természetesen barátok maradtunk a távolság ellenére.
A reptér parkolójába érve hatalmas örömmel üdvözöltem a családomat. Hiába a telefon a sok videóhívással, az mégsem ugyanaz. Persze az is tagadhatatlan, hogy hiányzott már Magyarország, a jó magyar levegő és a megszokott közeg. A sok ember, ahogy mindenki a dolgára siet, és próbál nem elkésni, mert még ez is más, mint Olaszországban.
[Fédra]
